A 2010-es évek elején nagyon megörültem egy programnak, amellyel csaknem az összes orosz tévécsatornát nézni lehetett. Fantasztikus archívuma volt, az adások mellett minden bemutatott filmet is őrzött, ami csaknem komplett filmtörténeti gyűjteményt jelentett. Bármilyen meccset akart megnézni a fiam, azonnal tudtam neki prezentálni valamelyik sportcsatornán. Az eufória első napjaiban az élő műsorokat is gyakran mustrálgattam. Ekkor, valamelyik vasárnap esti elalvás előtt botlottam bele a Rosszija 1-en egy közéleti-politikai talkshow-ba. Nagyon szórakoztató volt, bár meresztettem a szemem a harsányságától. Zsirinovszkij üvöltözte az őrültségeit, más politikusok, szakértők próbálták visszafogni, valahogy elmondani a saját véleményüket is. A műsorvezető, egy megnyerően köpcös, rokonszenvesen pimasz figura jól adogatta a szót, és olykor szellemes megjegyzéseket fűzött az elhangzottakhoz. Hamarosan egy másik műsorába, a Párbajba is belekattintottam. Ketten tépték egymást a stúdió közönsége előtt egy megjelölt téma kapcsán, a nevük alatt futottak a közönségszavazatok, a mi showmanünk pedig mint egy bíró keringett körülöttük. Ez a felállás valahonnan ismerős volt. Az interneten rá is találtam, honnan. Az orosz NTV-n futott a 2000-es években egy ilyen műsor, a Párbajra, mint kiderült, ugyanezzel a fickóval. Ott még zsűri is értékelte az szabados összecsapást. De a talkshow-nak szintén volt elődje az NTV-n: a Vasárnap este, dinamikus, laza pengézésekkel. Ebből fejlődött ki a köztévében a Vasárnap este (hétköznaponként egyszerűen Este) Vlagyimir Szolovjovval. Mert hogy így hívják a jópofa műsorvezetőt.
Nagy ritkán rápillantottam az adásra. Telt vele az idő, edződött az orosz tudás, de mind többször futott át rajtam a szorongás. Erősödtek a konzervatív, nacionalista kiszólások, szónoki futamok. De hát most ilyen Oroszország, ennyi még belefér. Bár nem volt világos, Szolovjovnak mi köze a keményedő tónushoz. Műszaki-gazdasági területről érkezett a médiába, tanított Amerikában, üzleti vállalkozásai is voltak, kereskedelmi tévéknél indult. Na jó, most bevállalt egy kis nyalit. Nem akkora gáz.
A 2014-es ukrajnai válság, a Krím elcsatolása, a Donyec-medencében kialakult konfliktus azonban tovább keményítette a tónust. Ukrajna így, Ukrajna úgy, Nyugat így, Nyugat úgy. Jó, érthető, ősi orosz, gőgös indulatok. De azért még a másik oldalt is képviselte valaki a műsorban. Megkapta a magáét, de kifejthette, amit akart. Aztán Szolovjov exkluzív interjút csinált Putyinnal, szíriai beavatkozás, 2018-ban elkezdte vezetni a Moszkva. Kreml. Putyin című propagandaműsort. Rossz analógiákat hívott elő, zavaró érzéseket szült, de ha kikapcsoltuk – eltűnt. Mindegy, hiába, kell nekik egy cár, ez legalább 2000 után összerakta az országot, nem csoda, hogy tisztelik rangos értelmiségi körökben is. Nehéz sóhajjal szemet hunyva Navalnij cinikus meghurcolása, a sajtó- és szólásszabadságot támadó intézkedések felett.
És eljött az idő, amikor már egy percig sem érezhette az ember jól magát Szolovjov esti vitaműsorát nézve. Megszűntek a leordított ellenvélemények is, Szolovjov egyre többet beszélt, habzó véleményeket formált – őszinte vagy megjátszott indulatból. Az emberekbe mitologizált nemzeti ősképekkel manipuláló, moralizáló történelemszemlélet hangján. A nyugati világ Oroszország ellen tör, az ukrán állam fasiszta. A többiek pedig megoldásokat vázoltak, hogyan kell fenyegetést hárítani, Zelenszkijt kézben tartani. Igaz, a nyílt erőszak nem jutott az eszükbe. Ehhez már a hatalom agya kell.
Az utolsó reménysugár egy szép női arc volt. Nézte fiatalosan az őrjöngő, régi meséket daráló férfiakat, és elnézően mosolygott: Jaj, fiúk, mikor nő már be a fejetek lágya? Mindjárt megszólal, mindjárt, és kedvesen helyrerakja a nemzeti klisékbe révült eszementeket. És meg is szólalt. De Oroszország anyácska érzelgősen érces, honvédő hangján: ébredjünk, ébredjünk, csak mi, csak mi! A felirat aztán elárulta: ő Margarita Szimonyan, a külföldet bombázó RT (Russia Today) állami hírcsatorna főszerkesztője.
Két hete még nevetve háborogtak: „Hogy lehet minket azzal vádolni, hogy háborúzni akarunk? Hát ilyen aljas lett a világ. Mindig ellenünk! Ez csak egy kis fenyegetés. Meg kell mutatni, hogy van erőnk, tárgyalni kell velünk.” És most már nincs visszaút. Ott állhatnak Szolovjovval szinte minden nap, és magyarázhatják, miért nem háború ez, vagy ha mégis az, miért az oroszok ellen folyik.
Szolovjon és Szimonyan felkerült azoknak a listájára, akik ellen a Nyugat szankciókat alkalmaz. Talán azok is megérdemelnének egy önmagukba fordulást, akik nézték őket, és nem akartak észrevenni semmit. Mint ahogy mi sem akarjuk észrevenni, mit művel Bayer Zsolt és a köztévé néhány műsora. Meg hát, amikor kéne, senki se akar észrevenni semmit. Mert egy dologban igaza van az orosz propagandának: nyolc évig nem akartuk tudni, mi folyik a Donyec-medencében. Lövöldözés, szenvedés, minden nap meghal valaki. Messze van, az ő bajuk, ennyi belefér. Most aztán retteghetünk egy ideig a világháborútól.
