Akár már a feledés jótékony homálya is ráborulhatna a jegybank 2019-ben összeállított, 330 pontos versenyképességi programjára, ha az MNB stábjában nem dolgoznának olyanok, akik konok következetességgel, általában évente egyszer leporolják ezt az amúgy számos életrevaló javaslatot tartalmazó kiadványt. Dacolnak az egymást váltó járványhullámokkal és a keleti határainkon túl dúló, véres háborúval. Most is elérkezettnek látták az időt, hogy Versenyképességi tükrükben megvizsgálják: mennyi is valósult meg a 330-ból, és hogyan alakult azoknak a sorsa, amelyek valóra váltásához még hozzá sem kezdtek a döntéshozók.
Nehéz megítélni, hogy elegendő-e vagy sem, de tény, hogy a pontok 42 százalékát már kipipálhatták, és összességében háromnegyedüknél megtettek már bizonyos lépéseket a megvalósulás érdekében. Viszont egynegyedük még szunnyadó állapotban leledzik, esetleg túl is haladt rajtuk a múló idő. És mint a közmondás tartja: az ördög (finomabban fogalmazva: a lényeg) a részletekben van. Aligha gondolhatták komolyan a jegybankárok, hogy az általuk teljesnek mondott foglalkoztatással - amelynek statisztikai számbavétele közismerten több sebből vérzik - elégedettek lehetnek, ha a munkakeresés átlagos időtartama az év elején közelített a 9 hónaphoz. Korán örömködik az MNB akkor is, amikor megelégszik azzal, hogy a termelékenység nő, miközben arról bölcsen hallgat, hogy a külföldi tulajdonú cégeké még mindig közel kétszerese a hazaiakénak.
De még ennél is fájóbb, hogy pozitívumként könyvelik el a nyugdíj- és egészségbiztosítási járulék helyébe lépett, úgynevezett szociális hozzájárulási adó évenkénti csökkentését. Ez a munkaadóknak kétségtelenül öröm, ellenben tartósan deficitessé tette az ezeket a pénzeket kezelő intézményeket. Az MNB is felismerte, hogy csak egy teljes versenyképességi fordulat segíthet Magyarországnak felzárkózni az Európai Unióhoz. Régen rossz, ha vészterhes napjainkban már annak kell örülnünk, egy 200 milliárd forintos beruházás árán legalább a hadiipar megteszi ezt.