Elena Kudenkónak duplán szerencséje volt. A bombázások alatt épségben ki tudott jutni lányával egy Kijev melletti kisvárosból, Magyarországra érve pedig a határnál fönnakadt a magyar egészségügy civil védőhálóján, így ha egy másik országban és néhány nap késéssel is, de hozzájutott a kemoterápiás kezeléséhez.
– Hosszan hezitáltunk, hogy mit tegyünk, elinduljunk-e vagy sem. A következő hét elejére volt beütemezve az anyám következő kemoterápiás kezelése, de a támadások is egyre hevesebbé váltak – idézte fel súlyos dilemmáikat a rákbeteg asszony lánya, aki több mint húsz órás vonatozással hozta Magyarországra Elena Kudenkót. – Végül, amikor egész éjjel szóltak a légvédelmi szirénák és hallottuk a bombák becsapódását, úgy érzetem, nem maradhatunk.
Annak ellenére így döntöttek, hogy nem tudhatták, hol, mikor kaphatják meg a szükséges infúziókat.
– Amikor elindultunk az állomásra, szóltak a szirénák, hallottuk a robbanásokat, remegett a föld a lábunk alatt. Az anyám már nem tud futni, csak óvatosan, lassan járni. Nehezen jutottunk el az állomásig, ami tömve volt. Már jegyeket sem árultak. Az induló vonatokon, a peronon nagyon-nagyon sokan voltak. Amíg vártunk többször is az óvóhelyre parancsolták az embereket – mesélt a kaotikus helyzetről.
Végül nem tudtak elindulni, ezért hazamentek. Nem sokkal később újabb csapás érte őket: a kórház lemondta a kemoterápiás időpontjukat, mondván, elfogyott a szükséges gyógyszer.
– Elkezdtem telefonálgatni kórházaknak, hátha valahol van még. Mindenütt ugyanaz volt a válasz: háború van, nincs gyógyszer. Világos volt: újra meg kell próbálnunk elindulni.
Ekkor már szerencséjük volt, kisebb volt a tömeg, a Kárpátalja felé tartó vonatok zsúfolásig megteltek ugyan, de legalább ők is felfértek. Az út hosszú volt és nagyon fárasztó – különösen a rákbeteg asszonynak.
– Záhonyban megnézték a papírjainkat, és ahogy leszálltunk, jöttek elénk magyarok. Mindenkitől kérdezgették, kinek, miben segíthetnek. Furcsa volt látni, hogy az ukrán határ mellett az emberek nem félnek, hanem kinyitják otthonaikat az idegenek előtt. Kaptunk ennivalót, még speciális tápszert is az anyámnak. Egyiküktől pedig egy olyan telefonszámot is kaptunk, ahol, orvosi segítséget remélhetünk – mondta. A szám, a Duna Medical Center ukránul-oroszul beszélő tolmácsáé volt: ez az intézmény március másodika óta hivatalosan is részt vesz a menekültek humanitárius ellátásában.
– A tolmács aztán gyorsan egy orvossal kötött össze bennünket, akitől megkaptuk Bodoky György professzor elérhetőségét – mesélte, hogy jutottak el kézről kézre adva a Dél-Pesti Centrumkórház onkológiai centrumának vezetőjéhez, aki gyorsan fogadta őket. A hétvégén pedig meg is kapták az első két napos kúrát.
– Az infúzió alatt végig az anyámmal lehettem. A kórházban összeraktak egy gyógyszercsomagot is a mellékhatások enyhítésére. Pénteken pedig kontrollra kell jönnünk – mondta az asszony, aki édesanyjával az itt dolgozó moldáviai ismerőseiktől kapta szobát. – Most már munkát keresek, hogy lakást bérelhessek, mert az anyámnak nyugalomra van szüksége. Jók az esélyeim: a háború előtt már dolgoztam itt Budapesten egy informatikai cégnél, de a járvány alatt hazautaztam anyámat ápolni, most azt remélem, visszakapom az állásomat, s maradhatunk, amíg a kezelések tartanak.