Geopolitikai szempontból fontos hét előtt állunk: Boris Johnson brit kormányfő kedden a visegrádi országok kormányfőit fogadja, csütörtökön pedig Emmanuel Macron rendez informális uniós csúcstalálkozót.
Önmagában is feltűnő, hogy a már nem uniós tag Nagy-Britannia miniszterelnöke épp a visegrádiakkal egyeztet. Mi állhat emögött? Johnson már az orosz agresszió előtt is igen keményen bírálta Putyin rezsimjét, és a brit hírszerzés nemcsak a küszöbön álló beavatkozás veszélyére figyelmeztetett, hanem azt is tudni vélte, Volodimir Zelenszkij megbuktatása után kit akarnak az orosz rezsimhez hű vezetés élére állítani. Johnson most sem kertelt, mint mondta, Putyinnak meg kell buknia, és példát kell statuálni: meg kell akadályozni, hogy a jövőben egy ország katonai erővel akarja másokra kényszeríteni az akaratát.
A brit miniszterelnök a háború kitörése óta már többször egyeztetett lengyel kollégájával, Orbánnal viszont most fog először. Nem is árt, hogy közös asztalhoz ülteti a lengyel és a magyar kormány fejét. A két jóbarát kapcsolatában most mintha némi zavar keletkezett volna. 2020 végén még együtt fenyegették az Európai Uniót azzal, hogy megvétózzák a hétéves költségvetést, a háború kitörése óta azonban mindinkább külön utakon járnak. A varsói kormánypárti sajtóban ugyan még nem bírálják Orbánt, de tapintható a feszültség. Lengyelországban most mind a kormány, mind az ellenzék az orosz fenyegetésre adott válaszra, illetve a menekültek megsegítésére koncentrál, átmenetileg létrejött a nemzeti egység. Az ország elkötelezettségét jelzi, hogy nem kis kockázatot vállalva még vadászgépeket is ad Ukrajnának.
Varsóban ezért komoly rosszallással vették tudomásul, hogy Magyarország támadófegyvereket sem hajlandó átengedni a területén.
A visegrádi összefogás már rég nem létezik, de most a magyar-lengyel barátság is válságba került. Néha nem ártana globálisan és előre gondolkodni, bár ez nyilván reménytelen elvárás ott, ahol még a háborúban is minden üzenet csak a saját tábornak szól.