- Temetői panoráma - Lanczkor Gáborral az emlékezet helyeiről

Mióta és miért kezdett célirányosan temetőkbe járni, a kötet ötlete volt meg előbb vagy a sírkertlátogatási szokása? 

A sírkertbejárás volt előbb, mindig is szerettem ellátogatni egy-egy település temetőjébe, már amikor Pesten egyetemista voltam, sokszor kimentem a Kerepesi (Fiumei) úti és a Kozma utcai zsidó temetőbe. Nevezhetnénk ezt a vonzalmat bizarrnak, furának vagy akár perverznek is, de inkább meditációs jellegű: sétálgatok, olvasgatom a sírfeliratokat az élők és holtak közti köztes térben. Aztán, hogy legalizáljam ezt a vonzalmat, arra gondoltam ki ezt a kötetet. (nevet) Ez már terv szintjén korábban megvolt, de nem írtam hozzá verseket, bár amikor például Rómában felkerestem a protestáns temetőt, ahol Keats és Shelley is nyugszik, említés történik róla, de egészen más formában, az első kötetemben (lásd a Középen című verset A tiszta észből). Eleinte nem csak a magyarországi temetőkkel kapcsolatban szerettem volna írni, nagyobb földrajzi szórtságot képzeltem el, például sokáig dédelgettem azt a tervemet, hogy felkeresem Pier Paolo Pasolini friuli sírját, ám végül maradt a Kárpát-medencei fókusz. Ugyanakkor a versek nagyon sok irányba indulnak el a síroktól, a sírfeliratoktól. Fontosnak éreztem, hogy a halált, a túlvilágot, a nemlétet úgymond demokratizáljam valamiképpen, így jöttek képbe a fák, az állatok vagy a csillagképek – a céljaim között szerepelt, hogy a temető fogalmát minél inkább kitágítsam.

Hogyan látja általánosan véve a mai temetkezési szokásokat, a sírkertek állapotát, gondozását, az emlékezet, az elhunytak tiszteletének eme mementóit? 

Nagyon furcsa jelenségnek tartom, hogy ha lejárnak a sírbérletek, és a hozzátartozók nem jelentkeznek, a sírt automatikusan felszámolják. Mint egy bérlakás: ha nem fizetsz tovább, kilakoltatnak. Az is figyelemre méltó, hogy egy magyar temető nem feltétlenül mutatja meg az adott település történetét vagy a társadalmi hierarchiáját. Sándorfalva például csak 150 éves település, a nagy szegedi árvíz után alapították az átköltöző algyőieknek, ám ha összehasonlítjuk az algyői temetőt a sándorfalvaival, felfedezhetjük, hogy ma már mindkettőben a műkő a domináns. Ahol viszont megállt az idő, azok a zsidó temetők…

Nagy Károly Zsolt legutóbb a Sarjerdővel a tarsolyában készített fotó-összeállítást a bodrogkeresztúri zsidó temetőről, ahol bizonyos Winkler Frida sírja is látható, ami önt versírásra késztette. Mi vitte a zsidó temetőkbe? 

Mert ezek emlékhelyek… A bodrogkeresztúri ortodox zsidó temetőben az említett síron áll például az egyetlen latin betűs sírkő. Ebből a szempontból is érdekesek a vajdasági zsidó temetők: a legrégebbi sírok még héber betűsek, majd a neológ közösségek temetőjében megjelennek a magyar feliratok, Trianon után pedig a hibrid formá­ciók („Márványipar Subotica”). Az adai zsidó temetőben a holokauszt-emlékművön már szerbhorvátul olvashatók a nevek – mind­ezek sajátos történelmi vetülettel bírnak.

A Balaton-felvidéken, a Káli-medencében is éltek zsidók, Tapolcán ma is áll a zsinagóga, van zsidó temető. A lexikonok viszont azt írják, hogy Kővágóörsön nincs, a térképen sem jelölik, nekem azonban sikerült fellelnem, mert az egykori temetkezőegylet létezéséről tudtam. Véletlenül találtam rá – egy gyönyörű nagy tölgyfával a közepén –, ámbár ha az önkormányzatnál érdeklődtem volna, megadják a helyét, mert ők tartják karban a sírkertet.

Történetileg hogyan változott a viszonyunk a halálhoz a sírkertekbeli fejfák, emlékművek alapján? 

Közhelyesen szólva az a tendencia látszik, hogy az ősök sokkal természetesebben kezelték az elmúlást. Jobban is megadták a módját az emlékezet helyének. A nagyrészt felszámolt-eltűnt régi temetők mégis megmaradt sírkövei a mai napig magukon hordozzák a gondos megmunkálás nyomait – van egyfajta szépségük. Holott a temetőknek szerintem összességében nincs esztétikájuk, ahogy erre az egyik versemben is utalok, ám egy félig már elkorhadt akác fejfa mégis kedvezőbb benyomással bír rám, mint az utóbbi harminc év beton és műkő síremlékei.

A kötet sok-sok költő- és íróelőd sírjánál elidőz, Csokonaiétól Petriéig, Dugonics Andrásétól Vörösmartyén és Adyén át József Attiláéig, Esterházy Péteréig. A magyar irodalom nagyjainak megbecsültsége mennyire tükröződik a sírjukon? 

A többségük szép síremlék, látszik, hogy gondozva vannak, általában egy koszorú és a nemzeti színű szalag is található rajtuk. Persze ezeket a sírokat jórészt évente egyszer keresik fel, halottak napján vagy egy jubi­leum esetében. Ám a neves szerzők síremléke nincs összefüggésben az életművel. A különbségek inkább abból adódhatnak, hogy mondjuk egy napsütötte domboldalon vagy egy kripta sötét és nyirkos mélyén tudják leróni a tiszteletüket az oda elzarándokolók. Mert egy temető hangulata lehet vidám is.

Hasonló a helyzet a kötetben szereplő ismert történelmi személyek (például Görgey, Szálasi, Kádár) vagy éppen tragédiák elszenvedői (a tatárszentgyörgyi gyilkosságok áldozatai) sírhelyei esetében is? 

A halál igazán demokratikus dolog, aki a föld alatt nyugszik, mind egyenlő. Ezt a könyvben is szerettem volna leképezni, a nevesebb személyek sírhelyei kapcsán írott versek mellett sok ismeretlen ember fejfája is megragadta a figyelmemet. A sétáim alkalmával igyekeztem tágra nyitni az elmém, sokakra véletlenszerűen találtam rá, de valami mindig megfogott bennük.

Térey János halálával több versében is birkózik a kötet végén. Milyen volt a kapcsolatuk? 

Abszolút baráti. János nagyon korai, megrázó halála egyben cezúrájaként is szolgált a könyvnek. Miután megírtam ezeket a verseket, úgy éreztem, már nem tudom folytatni a kötetet, itt a vége.

A sírfeliratok mennyiben poétikusak a tapasztalatai szerint? 

A kővágóörsi beszántott temetőben egyetlen sír maradt meg: Kerkapoly István Zala megyei alispán családi kriptája. A lejárat melletti felirat tördelése szinte avantgárd verssé avatja a szöveget. Az újszegedi temetőben az árvíz áldozatai tömegsírja fölé emelt emlékoszlopon pedig éppen a szöveg széttördelése teszi nehezen felismerhetővé, hogy itt valójában egy disztichon olvasható.

A saját verselési módját, a temetőjáró-kötet versnyelvét mi alapján választotta, alkotta meg?

Mindenképp el akartam mozdulni a korábban már kipróbált versnyelvektől, szerettem volna kilépni a poétikai komfortzó­námból – és prózaverset még nem írtam. A prózaversek ráadásul műfajilag határszövegek, éppúgy, mint a sétáim az élő és holtak közti térben. Lehet prózaként is olvasni őket, vagy esetenként esszéként, de az elrendezési mód mindenképp nagyon lírikus. Azt gondolom, a korábbi munkáim után, gondolati-poétikai síkon is könnyebben befogadhatóak.

Bár halottak közt járunk, az élőkről is szól a kötet. Többek között mintha a saját élettörténete is kirajzolódna, a felmenőivel, az utazásaival, a családi életével, a szomszédaival: kvázi óriási biográfpuzzle – sírfeliratokból. 

Nem szerettem volna, hogy száraz, tárgyias legyen az egész, a temetőjárás valóban meditatív, örömteli dolog tud lenni, s azt sem gondoltam, hogy túlzott megrendüléssel és pátosszal kellene közelítenem a témához. Inkább legyek afféle nyomolvasó detektív, aki még a bűntettnek sincs a tudatában, vagy hogy egyáltalán történt-e ilyesmi – a könyvben viszont egésszé áll össze minden: hogy aki ott van, az én vagyok, személyesen, az én tudatommal, az én származástörténetemmel, az utódaimmal.

+1 kérdés 

A kötetben indiai brit temetők sírjai körül is bóklászik, és egy tavalyi irodalmi Proust-kérdőív kérdésére – „Hol élne a legszívesebben?” – azt a választ adta: „Északnyugat-Indiában”. Miért? 

Hogy mi fogott meg Indiában, ahol már, ha jól számolom, kilencszer töltöttem több-kevesebb időt? Az ott mindenhol megtapasztalható és átélhető káosz – amivel, mindennek ellenére, együtt lehet élni. Krasznahorkai László fogalmazott úgy, hogy számára India volt az a hely, ahol a mindenkori emberi létállapot a legtisztábban látszik. Az már az egyéntől függ, hogy ezt szörnyűségnek vagy izgalmasnak tartja. Én fantasztikus élménynek: az egymásba fonódó vallások, kultúrák, a finom ételek, a Himalája… Felszabadító érzés, ha nyitott vagy rá.