A nyolcvanas évek eleje. Zsigulik, Wartburgok. A 4-es út mindkét oldalán térdig felgyűrt farmerban és sporttrikóban paprikát szedő építőtáborosok. Az olvadó országút felett remegő levegő. A végre szerencsével járt stoppos tenyérnyire lehúzza a Moszkvics ablakát és a réshez tartja az arcát. A kinti forróságból így enyhítő huzat lesz. Járomcsontján a bőr már nem ég. Hanem viszket. Vecsésnél három órát kellett integetnie a fiúnak, míg felvették. A Moszkvics viszont elviszi egészen Hajdúhadházig. Onnan már csak egy köpés Nyárliget. Csak nagyon hallgatag a sofőr. Még a köszönését is alig fogadta. Ez furcsa, mert éppen azok szoktak megállni, akik társaságkedvelők, közlékenyek, és ezért unják az egymagukban utazást. A vezető rágyújt. És nyújtja a dobozt a fiúnak. Aki megrázza kezét. Pedig kipróbálta már a dohányzást a gimnázium mosdójában: tűrhetően megy.
A Moszkvicsot most fél kézzel vezetik. A fiút ez aggodalommal tölti el. Aztán a férfi félig szívottan kidobja a cigarettát. Marad viszont a dohányfüst orrot csiklandozó illata. Így még jobban bódít, mint a tüdő hörgőihez jutva.
– És… gyakran… jár Pestre? – kérdi a fiú a másiktól. Az nem válaszol. Feléje sem fordul. Csak nagysokára bólint. Egy aprót. Nincs vele mit kezdeni.
Építkezések. Autósvendéglőket húznak fel a maszekok. Mert most ez a politika: engedni kell a magánvállalkozást. Éttermek, panziók nyílnak. És butikok. Azok gomba módra öntik el a köztereket. Nyárligeten tényleg gombaformájuk van. Bármit lehet kapni. Drágán. A stoppos egy pesti maszeknál dolgozott a nyári szünetben. Ölében a házizsákja, melynek oldalsó zsebében egy köteg pénz. Csak úgy, tárca nélkül. A fiú elégedetten simogatja meg, benyúlva a mutatóujjával. Hihetetlen. „Megdolgoztam érte!” – dicséri magát, s mégis nyugtalanság szállja meg, mivel nem jut eszébe, mit is csinált Pesten.
Lassítanak. Ami természetes lenne, hisz az út átszel egy várost, de hogy végül már csak lépésben csorognak, mégis furcsa. A sofőr karambolt emlegetve káromkodik, és megint rágyújt. A fiút most zavarja a füst. És elmarad a hűsítő légáram is. Az út szélén járda, tömött embersor halad velük együtt. Még gyorsabban is. Aztán egyre többen futnak át az országút északi oldaláról a délire. A főtérhez érve pedig már elfoglalja a tömeg az utat. A forgalom leáll. A diák kihajol az ablakon, és megkérdezi egy járókelőtől, mi történt.
– Maga honnan jött?! – érkezik az alacsony, szikrázó szemű férfitől az ingerült válasz.
– Budapestről.
– Látszik.
– De nyárligeti vagyok.
– Hallottam, miféle hely az.
– És most is oda mennék. Haza. Miért van ez a nagy…
– Még azt sem tudja? Ostoba!
A fiúnak eszébe jut augusztus 20.: a tegnapi hajófelvonulás, légibemutató és este a tűzijáték. Meg hogy Debrecenben is az alkotmány ünnepén van a virágkarnevál. De már augusztus 21. van. Még nem hallott olyat, hogy valahol eltolták volna az ünnepet.
Nagy ütés a Moszkvics tetejére. Az előbb megszólított visszajött, pusztán azért, hogy újra kifejezze mérgét. A sofőr üvöltözni kezd vele. Váratlanul vékony, sípolós a hangja. A másik belerúg a járműbe. Erre már kiszáll a moszkvicsos és megtámadná az inzultálót, azt azonban elsodorja a tömeg. Ugyanez történik a sofőrrel is.
A fiú vár. Érzi a hátán a rostokoló járművek és az embertömeg nyomását. Nincs mire várnia, mikor átmeneti ritkulás van az áradatban, kiugrik a járműből. Trappol a főtér fái felé, de közben igazodnia kell a tömeghez, így a lombos részen túl, egy nagy fehér templom portikuszának oszlopsoránál köt ki. Onnan tucatnyian figyelik az eseményeket.
– Tudtam, hogy nem lesz jó vége! – mondja egy fekete öltönyös, hivatalnokféle alak, és a főtérre mutatva tesz egy kört a kezével. Egy széles bőrkötény mögé bújt hentes köp és bólogat:
– Volt már ilyen, és nem is ez lesz az utolsó!
A fiú is bólogatni kezd, miközben szép lassan, mintha csak véletlenül, odakúszik hozzájuk.
– Mondják, hogy lesz, aztán lett! – teszi hozzá az előbbiekhez.
– Maga meg miről beszél?! – förmed rá a hentes. És a hivatalnok is szúrós szemmel néz rá.
– Hát… csak azt, ami itt van. Mi van itt?
– Mit gondol, mi van itt?
– Ez az… Elnézést, én csak… Mit akar ez a tömeg?
A két helybéli összenéz. Elektromos feszültség a levegőben.
– Lejön ide, és azt hiszi, oszthatja nekünk az észt! – mondja, a végén már inkább szánakozó megvetéssel az öltönyös.
– Sajnálom, én csak…
– Menjen inkább az újságoshoz, és kérjen szigonyt! – utasítja a másik, figyelmeztetően felemelve mutatóujját.
– Minek nekem szigony?
A két férfi megvetően elfordult.
A diák már az újságosbódénál van. Semmi kedve nem volt követni a két ellenséges alak utasítását, és semmi jóra nem számít, mégis eloldalazott a kupolás templom mellett a villanyrendőr alatti kioszkig. Hosszú sor áll előtte. Az eseményeket beszélik, és türelmetlenül néznek a rendőrre, aki a bódé ablakában, egy újsághalmon könyökölve telefonál.
– Itt lehet szigonyt kapni? – kérdi a fiú a leghátul álló, munkás kinézetű férfitől, akin, a forróság ellenére, svájcisapka van.
– Hol másutt? Lát még rendőrt valahol?
– És mire kell a szigony?
– Mert fegyvert nem kaphat. Vagy magának van engedélye? Ahhoz az kell!
– Értem. De a szigonyt mire…
– Menjenek, emberek! Nem kapunk több szigonyt! – kiált a rendőr.
Háborgó moraj. A munkásember pedig dühében hátba vágja a diákot. Az felnyög.
A fiú, mást nem tehet, újra sodródik a tömeggel. Egy kórház felé. Aztán már ki a városkából. A levegő fejmagasságban is remeg. Fenn behajtott szárnnyal, aléltan zuhanó galambok.
A nap akkora, mint napszállta idején, de még messze van tőle a horizont. Az emberek szeme piros a durva, fehér fénytől és a verejtéktől. A kezek ökölbe szorulnak, és a diák csak reméli, hogy nem valami ellenség, hanem a kínzó kiszáradás miatt. Ahol nyomós kút van, ott rögtön csoportosulás támad. Reménytelen kivárni a sort.
A szántóföldekhez érve erecske csatlakozik a betonúthoz. Opálos felszíne riasztó.
Nem bírja tovább. Kiáll az útpadkára. Itt is meg-meglökik. Ezért, összehúzva magát, egészen az árok szélére ül. Nem messze egy bika bőg panaszosan. Aztán eldől a jószág. Mintha letaglózták volna. Kilóg a nyelve. Kutyák figyelik izgatottan. Aztán eldőlnek ők is.
A fiú mellé viszont leül egy szakállas alak. Kezében ásványvizespalack. Az üveg nyaka párás, a buborékok az üveg talpa felé igyekeznek, ahogy a férfi kimondhatatlan élvezettel kortyolgatni kezd. Nem tudja levenni róla a szemét. Fájdalmas nyeléssel imitálja a vízivást. A másik szünetet tart. Újra kortyol. Aztán felszív egy pofányi vizet, csak azért, hogy kiöblítse a száját. Mert kiköpi. A palackot pedig felemeli, és a fiú arcába vigyorogva az úttesthez vágja. A fiú mellében pedig megszakad valami. Talán a felcsapódó üvegszilánkok hatoltak bőre alá.
És ekkor felébred. A stoppos diák. Vagyis az író. Az álomtraumából és a szomjúságból. A párnája nedves. Beleizzadt, bár január van, és a termosztátot tizennyolc fokra állította. Olyan mohósággal hajol a csaphoz, hogy nem engedi ki belőle az állott vizet. Az is csodaszer most. Helyre rakja a világot. De mégsem. Mert a realitásba is bekúszik a kínzó kérdés: mi a fenét akart az a tömeg. És ő mit?
Öltözni kell, kávét inni, kekszet rágni, autót vezetni a munkahelyre, ott órákat tartani, dolgozatokat összeállítani, kiosztani, beszedni, kijavítani, újra kiosztani, újra beszedni, diákokkal, szülőkkel veszkődni, értekezletre menni. És a következő héten is. Majd az azt követő héten. De ha épp van egy perc, amikor valami feladat nem tereli el a figyelmét, újból abban a városkában van. (Amely a Google Map szerint Cegléd. Még sosem járt ott. Képeslapon láthatta a főterét.) Ott van a fehér templom előtt, és a tömeget nézi. Vagy abban önmagát? Az álmai kivételesen üresek. Nem segítik a megértést. „Én lehettem az a stoppos, az a diák” – csak ennyire jut. Elképzelése sincs, mire fel volt az a nagy vonulás.
Aztán egyszer a fürdőkádban fekve észrevesz egy szív formájú foltot a plafonon. Ami más szögből nézve egy meztelen női hátra hasonlít. Vagy egy darázs potrohára. És a fejét forgatva belé villan a felismerés: azok az emberek azért vonultak, mert valakik elkezdtek menni valahová. Mindegy, hogy kik és hová. S miközben ez megfogalmazódik benne, elméje már elő is állítja azt a képet, amin pár férfi a ceglédi külső utcákból a főtérre tart, aztán látja, ahogy egyre többen csatlakoznak hozzájuk. Ő is. És most jobban fél, mint amikor ténylegesen (álombeli ténylegességgel) sodródott az emberárban.
A félelemtől úgy lehet megszabadulni, ha az ember, pláne, ha az ember író!, kiírja magából.
Az író ír egy novellát: Vecsésen autóstoppol egy diák. Sokára veszi fel egy Moszkvics. A sofőrje hallgatag. A hőség nagy. De a huzat enyhít ezen. Ceglédnél tömeg. A sofőrt felhergelik, ezért kiszáll. A diákot is megsértik. Ő is kiszállt. Kíváncsiságból. Aztán inzultálják egy magas templom oszlopsoránál, az újságospavilonnál, végül a városból kiérvén is. Amikor már majd’ megfullad a szomjúságtól, felébred. Az író. Aki azonos az álombéli diákkal. Föl van dúlva. Vizet iszik. Megnyugszik. De nem teljesen. Mert nem érti az álmot. Aztán egyszer, a fürdőkádban fekve észrevesz egy szív formájú foltot a plafonon. Ami más szögből nézve egy meztelen női hátra hasonlít. Vagy egy darázs potrohára. És míg ezen csodálkozik, megfejti, miről szólt az álma. És ez a megfejtés sem az emberekre, sem önmagára nézve nem megnyugtató. De nem azért író az író, hogy ne tudná magát egy rossz élmény novellává alakításával megnyugtatni. És az író megírja a novellát az álmáról, s hogy az milyen érzéseket keltett benne, s ezek mire ösztökélték. Mikor végzett, már csak annyi van hátra, hogy felírja az első lapra a nevét. És ekkor elakad. Nem tudja, kinek a nevét írja oda. Mert hát hogyan is született ez a novella? Egy álomból. És ki álmodta az álmot? Ő maga, az író. És honnan jött az álom? Nyilván saját magától, küldött önmagának egy álmot.
De ha ő maga küldte, miért került hetekbe, mire ő maga megfejtette, miről szól a saját álma? Rejtvényt küldött önmagának? De hiszen a rejtvény feladója már a feladás pillanatában tudja a megfejtést, különben nem tudná, hogy az egy rejtvény, és értelme se lenne feladni.
„Kitől jött az ihlető álom? És kinek?”
