Nem félek, bár a helyzet tényleg katasztrofális – mondja interjúnkban Alekszej Navalnij sajtótitkára

Kira Jarmis szerint előbb vagy utóbb, de Putyinnak vége. Az oroszok látják, mi történik hazájukkal, ő pedig önéletrajzi ihletésű börtönregényt írt.

Nem fél? Navalnij büntetőtáborban, az Ekho Moszkvi rádióadót bezárták és kitört a háború…

Nem, nem félek, bár a helyzet tényleg katasztrofális. Alekszej már több mint egy éve börtönben van. Nem csak az Ekho Moszkvi szűnt meg, de Oroszországban már tényleg nem maradt független sajtótermék. Az igazi újságírókat elzárták a munkavégzés lehetőségétől vagy külföldre kényszerültek és persze tényleg háború van. De nem lehet állandó rettegésben élni, ez szerintem ellentmond az emberi természetnek. Teszem, amit fontosnak és helyesnek tartok és biztos vagyok benne, hogy amit csinálok, az hasznos. Ez a legsötétebb időkben is nagy lelki támogatást ad. Nem kell megalkudnom a lelkiismeretemmel és tudom, hogy az igazságot képviselem. Persze a kockázatok nyilvánvalók, nem vagyok naiv, tudom, hogy bármi történhet velem. Elvégre a főnökömet a novicsok idegméreggel akarták megölni és ott voltam vele a repülőgépen, amikor rosszul lett. De bármekkora is a kockázat, nem lehet folyton erre gondolni. Az ember élni akar, harcolni és győzni.

A Nemzetközi Nőnap előtt videóüzenetben hívta az utcára az orosz lányokat és asszonyokat. Csakhogy az elmúlt két hétben már több mint tizennégyezer embert vettek őrizetbe, amiért tiltakoztak a háború ellen. Mit lehet elvárni ezen a téren az orosz nőktől – és persze a férfiaktól?

Valóban, nagyon sokakat letartóztattak és az állam minden nap újabb elnyomó törvényeket vezet be. Például tizenöt évig terjedő börtönnel fenyegetik azt, aki „hamis információt” terjeszt az úgynevezett különleges katonai műveletről. A háborút már nem szabad háborúnak nevezni, de hát persze ettől még háború és ezt az emberek is pontosan érti, ezért mennek ki tiltakozni. Szörnyű, hogy ezért letartóztatják őket, de a tiltakozás nem csitul, mert napról napra többen halnak meg, Oroszország pedig teljesen elszigetelődik. Ezt egyelőre leginkább a nagyvárosokban érzékelik, de fokozatosan a távoli régiókba is eljut a felismerés. Lassan azok is felhagynak Putyin támogatásával, akik eddig mögötte állnak, mert nyilvánvaló, hogy ő a felelős mindazért, ami most történik. Egyetlen épeszű orosz sem tarthatja helyesnek az Ukrajna elleni háborút.

Oroszországban ki támogatja Putyint és ki van ellene?

Úgy vélem, hogy a támogatottsága 30-40 százalék körül lehet és folyamatosan csökken, mert nem lehet nem észrevenni, hogy az országban napról napra rosszabb a helyzet. Putyin két évtizede arra építi a politikáját, hogy csak ne jöjjenek vissza a rossz emlékű 90-es évek, de most két hét alatt visszavetette Oroszországot a 90-es évekbe vagy még régebbre. Ezt előbb vagy utóbb mindenki fel fogja ismerni. A mi Korrupcióellenes Alapítványunk rendszeresen készít közvélemény-kutatásokat. A háború kezdetétől napi internetes felmérést végzünk Moszkvában. Ez persze nem mutatja az általános hangulatot az országban, de mégis érdekes, hogy kezdetben a megkérdezettek fele ártatlannak tartotta a történésekben Oroszországot, de aztán napról napra nőtt azok aránya, akik szerint ő az agresszor. A válaszadók négyötöde szerint azonnal le kell állítani a háborút és megkezdeni a béketárgyalásokat. Ebből nyilvánvaló, hogy az oroszok nem akarják ezt a háborút.

Miben reménykedik? Haza akar költözni?

Persze, Oroszország a hazám, az otthonom. A jövőm Oroszországhoz kapcsolódik és egyetlen más államhoz sem. Biztos vagyok benne, hogy Putyin politikai értelemben nem éli túl azt, ami most folyik. Persze lehet, hogy nem hirtelen lesz vége, nem egy hét vagy egy hónap múlva, de a végkifejlet eldöntött dolog. Mi pedig minden elképzelhető eszközzel próbálunk nyomást gyakorolni a hatalomra. Ezt belülről a tiltakozással lehet megtenni, kívülről pedig a Putyin személyére szabott szankciókkal. Persze, még ha le is állítaná a háborút, a gazdaságot nem tudja talpra állítani. A legnagyobb baj ugyanis az, hogy a rezsim a korrupcióra épül, Putyin pedig nem tudja s nem is akarja felvenni ezzel a harcot. Így aztán nem is tudja kijavítani a rendszer hibáit. Semmiképpen sem marad sokáig a hatalomban, mert nem lehet nem látni, hogy gazdasági értelemben milyen mély gödörbe taszította ezt a hatalmas országot. Én bízom Oroszország fényes jövőjében és biztos vagyok a rezsim bukásában.

Navalnij rendszeresen juttat ki videóüzenetek a büntetőtáborból. Hogyan tartják a kapcsolatot?

Ez tényleg nagyon nehéz, hiszen fogva tartásának körülményei még annál is rosszabbak, mint a többi rabé. Legalábbis lélektani értelemben, mert számára külön börtönt hoztak létre a börtönön belül. A barakkban rajta kívül még vannak vagy húszan, de nekik tilos vele akár egy szót is beszélgetni, ellenben utasították őket, hogy mindenhová menjenek utána és folyamatosan figyeljék.

Ez egyfajta csöndes fenyegetés?

Az és egyben lelki nyomásgyakorlás, noha fizikailag nem bántják. De ő nem keseredik el, megőrizte a derűlátását. Tudja, hogy helyes, amit csinál és nem tehet másként. Üzeneteit az ügyvédek révén tudja kijuttatni és azokat mi, a harcostársai terjesztjük a közösségi médiában. Amúgy most éppen újabb bírósági tárgyalás folyik ellene, amelyben valószínűleg a jövő héten hirdetnek ítéletet. Most egy másik, két és fél éves büntetését tölti, de most akár 15 évet is kaphat. Amúgy szerintem alighanem 7-10 évet fognak rásózni. Bármilyen elképzelhetetlen, de a tárgyalás a táborban zajlik – oda járnak ki a fővárosi ügyészek, a jegyzők és a bíró, mert egy napra sem akarják Moszkvába engedni, ahol jelen lehetnének az érdeklődők és a nemzetközi sajtó és ahol véleményt nyilváníthatna. Azonban még így is kijutott a bíróság előtt a háború ellen tartott beszédének felvétele, amely megtalálható az interneten. Amennyire tudja, követi az eseményeket és ő is demonstrációkra buzdítja az embereket.

Ön mennyit ült?

Négy különböző esetben összesen 50 napot voltam szabálysértési fogságban. Az egyik ilyen alkalom után írtam a Zárka – Hihetetlen események a hármas számú női zárkában című regényemet, amelyet most magyarul is kiadtak. Navalnijjal együtt tértem vissza Oroszországba, ahol engem is őrizetbe vettek és utána hét hónapig házi őrizetben voltam. Ez persze jobb, mint a börtön, de nem egyszerű dolog, mert a szűk családtagjaidon, az ügyvéden és az ügyedben eljáró nyomozón kívül senkivel nem beszélhetsz, nem telefonálhatsz, nem használhatod az internetet, nem teheted ki a lábad a lakásból, még a szemetet se viheted le vagy nem mehetsz el a boltba ennivalóért.

A regénye mennyiben szól saját élményeiről és mennyiben lehet a börtönt a mai Oroszország metaforájának tekinteni?

A könyvben nagyon sok minden az, ami velem és a cellatársaimmal történt. A főhős és a többiek mind valódi, élő emberek. Nagyon különböző emberekkel ültem, akik mély benyomást tettek rám.

Hogyan viszonyultak Önhöz? Tudták, hogy politikai okokból van ott?

Tudták és nagyon rendesek voltak velem. Négy éve, amikor a regényt írtam, főleg ittas vagy jogosítvány nélküli autóvezetésért lehetett szabálysértési fogdába kerülni. De ha van hely Oroszországban, ahol virágzik az ellenzéki gondolat, akkor az a büntetésvégrehajtási rendszer. Bent egyetlen emberrel sem találkoztam, aki a jelenlegi hatalmat támogatta volna. Nem azért, mert az állam juttatta őket a rács mögé, hanem mert hétköznapi emberek, akik látják a boltokban az árakat, de nem találnak normális munkát, a szüleik pedig nyomorúságos nyugdíjon tengődnek. Nagyon érdekelte őket, hogyan szervezzük a demonstrációkat és tényleg fizetünk-e a résztvevőknek, ahogyan azt az állami propagandában terjesztik. Ebben csalódást kellett okoznom.

Mi lesz a fontosabb az életében, az irodalom vagy a politikai aktivizmus?

Nem hiszem, hogy ezek olyan élesen különválnának. A művészetet nem lehet különválasztani a körülöttünk zajló élettől. Én nem akarok nagy, elvont dolgokról írni, mint a szerelem, az élet vagy a halál, nekem sokkal izgalmasabb az, amit magam körül látok. A mai Oroszország és a politikai helyzete nagyon érdekes, nem is csak nekem vagy az oroszoknak, de a külföldi olvasóknak is. Úgyhogy a kettőt szeretném a jövőben is együtt folytatni, hiszen a politikai munka már nem is munka, hanem az életem.