- Hetényi Zsuzsa: Nem szabad magára hagyni az orosz tudományos elitet, amely nem támogatja a háborút

Hogy kerül egy orosz irodalmat tanító professzor az ukrán menekülőket segítő önkéntesek sátrába a Nyugati pályaudvarra?

A XX. századi orosz próza szinte teljes egészében arról szól, hogy mi az értelmiség gyávasága és bátorsága. Első könyvem Iszaak Babel polgárháborús novelláiról szólt, ahol éppen a mai hírekben szereplő nemzetiségek és helyek tűnnek fel. Fiatalkoromban Odesszában éltem egy évet és sokat utaztam „mély-Ukrajnába” is. Ismertem ezt a világot, a nyelvét, a gondolkodását. Az értelmiségi egyébként is eleve azok mellé áll, akiket éppen rugdosnak. A fővárosi önkormányzatnál, egy menekültügyi szervezetnél, az egyetemi vezetésnél és egy kisebb civil szerveződésnél is jelentkeztem, hogy tolmácsoljak. Végül a civilek voltak a leggyakorlatiasabbak, azonnal körlevelet küldtek, hová mehetünk. Múlt szerdán mentem ki először a Nyugatiba és megpróbáltam feltalálni magam. Egy-két óra alatt egy közepes képességű háziasszony számára is egyértelmű volt, hogy melyik csoport mit csinál, hol lehet segíteni. Azóta kijárok, vagy oda, vagy a Keletibe.

A közösségi portálon naponta megosztja a tapasztalatait. Felérnek egy novellával. De egyik sem a szokványos menekült történet, inkább a fonákja. Ír a fáradtságtól ordibáló önkéntesről, meg hiénának tűnő, de valójában vajszívű taxisokról. Mi volt a legmegrendítőbb?

Mindig is az ambivalens helyzetek érdekeltek. Az emberek, akiknek van színe és fonákja is. A másként viselkedők és gondolkodók, a sorból kilógók. Egyik nap látom, hogy egy kamasz fiú álldogál az asztaloktól nem messze, kezében bankjegyeket szorongatva. Kérdem tőle, mire vár. Mondja, hogy talált a földön két ukrán 20 hrivnyást és most nem tudja, mihez kezdjen vele. Add oda bárkinek – ajánlottam. Sokáig próbálkozott kitartóan, de nem járt sikerrel. Felfoghatatlan volt számára, hogy van pénz, ami már nem kell senkinek.

Az ukrán határon járva több önkéntes is mesélt arról, hogy az asztalok körül megjelentek a környék szegényei a határ mindkét oldaláról. Ön is ír erről: az egyik hajléktalan nem érti, hogy miért csak az ukránok kapnak az adományokból és mikor azt mondják neki, hogy odaát háború van, azzal vág vissza, hogy majd itt is lesz. Ennyire rossz lenne a helyzet?

A háború elől menekülők áradata messzire világító reflektorként vonzza a hazai rászorulókat. A külső kerületekből és vidékről is képesek ideutazni csak azért, hogy begyűjtsenek minél többet a menekülteknek szánt adományokból. Sajnos megjelentek azok is, akik nem maguknak, hanem eladásra gyűjtik be a tisztálkodószereket, pelenkákat, ruhát. Meg is lopják a menekülteket. A rendőrök érthetetlen módon nem ellenőriznek. A pályaudvarokon nem sok feladatot vállalnak magukra az állami szervek.

Két hete dúl a háború és még nem látni a végét. A magyar civil szféra a kezdetektől dicséretesen helyt állt, de meddig bírhatják?

Az önkéntesek lelkesedése nem csökken, de az érkező tömeg egyre nagyobb. A Keletiben százszor annyian vannak, mint az első napokban. Sok visszatérő arcot látok a segítők között, de sokan lemorzsolódnak. A kifáradás jelei mutatkoznak a civil szállásadókon is, miközben a nyomás egyre nagyobb. Nem kell mindig és mindenkinek valami nagyot tenni, elég két-három naponta odakanyarodni, hozni banánt, szappant, sampont vagy meleg ruhát. Én úgy ébredek reggelente, hogy fölöslegesnek érzek minden mást. A hosszú távú segítésnyújtáshoz meg kell tanulni kissé távol tartani magunktól a szenvedést. Nem szabad minden fekete ruhában érkezőt faggatni. Őt és a segítőt is megtöri, ha el kell mondania, hogy a családból nem maradt más, csak ő. Ha egy fiatal lány dermedten mered az sms-re, hogy a vőlegénye egyedül maradt életben az egységéből és most bujkál. Aki mindenki szenvedését magára veszi, az hamarosan egyetlen szenvedőnek se tud segíteni. Holnap is jönnek, őket is várnia kell valakinek.

A háború negyedik napján a Facebook-népével szembemenve nem az ukránokkal való együttérzéséről írt, hanem szolidaritását fejezte ki azokkal az otthon maradt orosz emberekkel, akik hiába próbálnak normálisan élni és dolgozni, akik ámokfutó vezérük önkényuralmának kiszolgáltatott áldozatai. Miért tartotta ezt fontosnak?

A nemzetközi tudományos életben heves vita alakult ki arról, hogy bojkottáljuk-e az orosz tudósokat. De itthon is hallottam olyat az értelmiségiek körében, hogy mindig is gyűlölt minden oroszt. Ez általánosító tévút. Ezzel olyanokat is elutasítunk, akik nem azonosulnak a putyini rezsimmel. A tüntetőket, akik vállalják az összetűzést a rohamosztagosokkal, a Navalnij-féle vezetőket, akik a szabadságukat vagy akár az életüket kockáztatják azért, hogy változást csikarjanak ki, a szelíd hétköznapi ellenállókat is. Moszkvai kollégáim az állásukat kockáztatták azzal, hogy aláírták a „Nemet a háborúra!” című petíciót. A háborúellenesség ott már bűncselekmény. Az orosz tudományos elit nem támogatja ezt a háborút. Ha a külföldi tudományos-kulturális élet, a nemzetközi értelmiség elfordul tőlük, nem lesz erejük a harchoz. Az általános kirekesztő nyilatkozatok nem segítenek. A háború elutasítása általános emberi alapvetés, nem politikai állásfoglalás kérdése. A saját kormányunkat kellene felszólítanunk, hogy szakítsák meg az együttműködést a Putyin-rezsimmel minden állami szinten.

Eljöhet újra az az idő, amit úgy jellemzett korábban, hogy a villamoson nem volt ajánlatos az orosz vendégekkel beszélgetni?

Nehéz ezt megmondani. Kíváncsi vagyok, hogy az egyetemi jelentkezéseknél ez hogyan csapódik le: az agresszor nyelvét nem tanulom? De van egy ezzel ellentétes folyamat is, sokan éppen azért tanulnak oroszul, hogy az események mögé láthassanak. De remélem, azok az idők nem jönnek vissza, amikor csatlósok voltunk és mindenkinek kötelező volt oroszt tanulni. Talán haladt annyit előre a világ, hogy az efféle sommás előítéletek nem jönnek elő újra.

"Mindent ismer az orosz irodalomból és filozófiából, amit a művelt oroszok, akik az utóbbi évtizedekben eléggé megritkultak a világon” – mondta önről Spiró György 2020-ban a Szépíró díj átadásakor. Spiró egy minapi interjúban pedig úgy fogalmazott, hogy ezt a háborút az oroszok maguk ellen is vívják. Egyetért vele?

Ha az ember ismer egy nyelvet, egy kultúrát, élt az adott közegben és szívügyének tekinti, hogy mi történik az ott élőkkel, az jóval több tárgyi tudásnál. Ennek része persze az irodalom, a műveltség, abból áll össze a nagy kép a másik kultúráról, a magatartástípusokról, hogy milyen sors és történelem van emögött. Ez a régi vágású műveltség valóban kihalóban van, és nem csupán Oroszországban. De a fiatalok, akiket most látok leszállni a vonatról, már nyelveket beszélnek, készek kilépni a rezsim által fújt gondolatbuborékból és önálló véleményt formálni, tömegesen vesznek részt a háború ellenes tüntetéseken. Putyin arra utazik, hogy a II. világháborús orosz dicsőség- és győztes tudatot visszaültesse az új nemzedékbe és ezt csak egy új háborúval lehet.

„Az orosz beidegződések állandóan háborút szomjaznak, részben diktatórikus rendszerük belső legalizálására, részben világhatalmi szerepük megerősítésére.” Ezt már Szvetlana Alekszijevics szociografikus mélységű dokumentum-esszéregényeiről híres Nobel-díjas orosz író mondta, aki egy tüntetésről szóló leírását azzal zárta, hogy „az emberek készen állnak a vérontásra”. Mennyire tartja valósnak ezt a leírást?

Erre vannak trenírozva sok éve. Nekünk sem idegen a korai szovjetek által kitalált beszédmód, amely az állandó ellenségképzésre épül, folyamatosan háborús kifejezéseket használ és mindent leegyszerűsít néhány eldöntendő igen-nem kérdésre. Az agresszió egy folyamatosan fenntartott, mesterségesen kreált feszültségben könnyen kiváltható. Mindezek fényében különösen tiszteletre méltó, hogy az érkező menekültek között egy hangos szót nem hallottam, nem volt, aki bevágott volna mások elé a vonatjegyért álló sorban, vagy a mellette álló oldalába könyökölt volna az ennivalóért, holott már hat napja úton vannak, 12 órát állnak sorban a határon, és nem tudják, mi van mögöttük, és sejtelmük sincs, mi vár rájuk. Vajon mi milyenek lennénk hasonló helyzetben?

Egy nyolc évvel ezelőtti moszkvai útjáról írt naplójában beszámol egy tüntetésről, ahol olyan táblákat vittek, amelyen „Putyin Oroszország aranyere” vagy „Nem akarom, hogy a fiaimra lőjenek – nem akarom, hogy a fiaim lőjenek”. A taxisofőr pedig azt fejtegette, hogy Ukrajna megoldódni látszik, azután következnek a balti országok, utána a volt szoc-országok, az ősi szláv földek. Lázálomszerű ezt most olvasni. Ezért tette közzé az írást az orosz támadás másnapján?

Ez valójában egy véletlen volt. Rendet akartam tenni a felhőben lévő fájlok között és elém ugrott ez a nyolc évvel ezelőtti írásom. Égnek állt a hajam. Már akkor benne volt a levegőben, de nem láttam át még én sem, aki leírtam, mi történik. Csak egy példa: az utcán pénzt gyűjtöttek, de az aktivisták nem tudták megmondani, hogy Luhanszk támadóinak vagy a védőinek, azoknak az oroszoknak, akik lőnek, vagy akiket lőnek. Mindegy volt, csak konfliktus legyen. Az eltelt nyolc év alatt csinálhatott volna valamit a világ. De inkább gázszerződéseket kötött és hagyta, hogy Oroszország átrajzoljon határokat.

Végül egy kérdés, ami független az orosz-ukrán háborútól, de a nem rég letudott nőnaphoz nagyon is szorosan kapcsolódik. Egy korábbi interjúban azt mondta, hogy a karriert azzal mérik, ki mennyit teljesít hány évesen és ha a nők összehasonlítják magukat férfi kollégáikkal, nyugodtan levonhatnak gyerekenként öt évet a szakmában eltöltött korunkból, mert legalább ennyi esik ki. Mint írja: harminchét évesen jutott el az első konferenciájára, és még jó pár évet kellett várnia, hogy úgy mehessen el egy könyvtárba, hogy ne kelljen állandóan az óráját nézni, hogy mikor kell a gyerekekért rohanni. Hogy látja, változott azóta valami?

Két gyerek után nálam tíz év volt a hátrány, de már tizenöt éve elértem az akadémiai üvegplafont. Nőként karriert építeni és közben gyereket nevelni ma sem könnyebb. A fiúk ma többet segítenek, de ez alapvetően nem írja felül a helyzetet. Ma is magától értetődő, ha egy konferencián a vele azonos pozícióban vagy tudományos rangban lévő férfi kolléga megkéri a nőt, hogy hozzon egy kávét. Ezeknek az egyébként is lassan változó zsigeri beidegződéseknek a felszámolásában nem segít a jelenlegi kormánypárt „vissza a konyhába” útmutatása.