1999 szeptemberében több házrobbanás rázta meg Moszkvát, szó szerint és politikai értelemben is. A merényletekben összesen több mint 300-an haltak meg, a közbiztonság egy időre az első számú politikai témává vált. Még ugyanabban a hónapban – egy, a Szövetségi Biztonsági Szolgálat, az FSZB (vagyis a KGB utódszervezete) éléről frissen a miniszterelnöki székbe került, az oroszok többsége számára ismeretlen férfi, Vlagyimir Putyin parancsára – az orosz hadsereg brutális katonai erővel bevonult a robbantásokért felelősnek nyilvánított Csecsenföldre, a most Harkivban megismert módszerrel „demilitarizálta” a fővárost, Groznijt, az elnökválasztáson is indulni szándékozó Putyin népszerűsége pedig két hónap alatt 2-ről 45 százalékra nőtt.
Hogy kik követték el valójában a robbantásos merényleteket, az soha nem derült, ki (többek között azért, mert az orosz hatóságok ott hátráltatták a nyomozást, ahol csak lehetett). Pontosabban valakiket elkaptak még szeptemberben, ugyanolyan detonátorral és robbanóanyaggal, mint amilyet a házrobbantásokhoz használtak, de az illetőkről kiderült, hogy az FSZB-hez tartoznak, az ügyet pedig gyorsan elsikálták. Putyin elnökké választása után pedig sorra bajba került és el lett hallgattatva mindenki, aki az esetet firtatta – Alekszandr Litvinyenko volt FSZB-ügynök például kapott egy kis polóniumot a teájába.
Az 1998-as magyarországi választási kampány némiképp hasonlóan alakult, már amennyire Magyarországon bármi emlékeztetni tud Oroszországra. 1997-től sorozatban történtek olyan, pártirodákat illetve politikai szereplőket célba vevő robbantások, amelyek jelentős kárt vagy sérülést nem okoztak ugyan, a közhangulatot viszont jelentősen befolyásolták (ekkoriban mondta a miniszterelnök Horn Gyula ingerülten Kuncze Gábor belügyminiszternek, hogy „ami itt van, az nem közbiztonság”). A 98-as kampányhajrában aztán az FKGP egyik irodája, illetve Torgyán József és Szájer József otthona is célponttá vált. A kampány központi témája a közbiztonság lett, a Fidesz pedig nyert. Bár a hasonló koreográfiájú, szerencsére nem sokat ártó robbantások (amelyeket külön kell választani néhány nagyobb merénylettől, így az Aranykéz utcaitól) ritkuló ütemben még folytatódtak, a téma lekerült a politika napirendjéről. Olyannyira, hogy Orbán Viktor friss miniszterelnökként már 1998 decemberében bejelentette: a robbantgató szervezett bűnözőket „kiszorították az országból”. A tettesek kilétére itt sem derült fény, csak az alapos gyanú fogalmazódott meg, hogy a szlovák titkosszolgálat az akkoriban Putyin vezette FSZB megbízásából próbált zavart kelteni Magyarországon, leginkább az EU-csatlakozás lassítása érdekében.
Fázisok
Ha Putyin és Orbán rendszerében csupán a rendcsinálás motívumának népszerűség- és esélynövelő szerepe jelentené a hasonlóságot, aligha szentelnénk neki külön cikket, de ennél lényegesen többről van szó. A „putyinizációnak”, illetve a folyamat eredményeként kialakuló rendszernek (putyinizmus, angolul putinism), elég bőséges a szakirodalma, és a lépéseit illetően is többé-kevésbé konszenzus van a téma kutatói között. A táptalaj a szétesett, tekintélyét vesztett állam, ami erőskezű vezetőért kiált. Ehhez az alapanyagot Oroszországban a Jelcin-éra végének káosza, Magyarországon pedig – már a második Orbán-korszak előtt – a morálisan saját magát amortizáló, gazdasági értelemben viszont a világválság által leamortizált Gyurcsány-kormányzás szolgáltatta. A tudósok szerint egy hatalmi rendszer putyinizálását a média megszállásával kell kezdeni, a kritikus hangok elhalkítása és a dicséretek felerősítése ugyanis nagyban segíti a hatalom konszolidálását. A második fázis a regionális hatalmi centrumok felszámolása, amit Putyin egy közigazgatási reformmal, a régiók térképének átrajzolásával és tömeges személycserékkel intézett. A következő lépés az oligarchák hatalmának megtörése, a legfontosabb vállalatok és ágazatok államosítása vagy „közeli” kezekbe adása.
Itt a putyini modell látványosan eltér más, például szlovák, román vagy bolgár példáktól, ahol az oligarchák ültettek trónra valakit. Lehet, hogy Oroszországban is ez volt a terv, de Putyin az FSZB-re és a többi erőszakszervre támaszkodva gyorsan átrendezte a viszonyokat: kit börtönbe zárt, kit száműzetésbe kényszerített, aki pedig maradt, elfogadta a helyét a hierarchiában, ahol Putyin dönti el, hogy ki lehet oligarcha. A civilek elleni háború nagyjából ugyanazért elmaradhatatlan, mint a sajtó betörése: a véleménymonopólium és az egyszólamúság a cél, hogy senki ne kérdőjelezhesse meg, amit a hatalom csinál.
És mellékszálnak tűnik ugyan, de a szexuális kisebbségek üldözése is nagyon fontos, ez biztosítja az egyébként embertelen rezsim számára a konzervatív egyházi körök szimpátiáját.
Ami eddig a szakaszig történt, az nagyjából még belefér a demokráciába. Innentől viszont a pártstruktúra erőszakos átrajzolása (betiltásokkal, anyagi erőforrások elvonásával, cenzúrával), a választásokba történő durva adminisztratív-hatalmi beavatkozás, a politikai ellenfelekkel történő büntetőjogi illetve fizikai leszámolás, valamint az újságírók és más kritikai szereplők bezárása/elhallgattatása következik. Mindezt a nyugati világban fékek és ellensúlyok néven emlegetett hatalommegosztás teljes felszámolása kíséri: nemhogy a parlamentnek, de a kormánynak is csak látszathatalma van, a bíróság színleg sem független, a valódi hatalom egyetlen ember, illetve a mögötte álló, nem feltétlenül látható struktúrák kezében van.
Oroszország pillanatnyilag a putyinizmus ezen legfejlettebb szakaszában jár – illetve járt, mert a háború kitörése óta eltelt alig több mint egy hét alatt gyakorlatilag az 50-es évekbe, a sztálinizmusig zuhant vissza, ahol egyetlen, a hatalom által helytelennek ítélt szóért börtönbe vagy büntetőtáborba lehet kerülni.
8-10 év, és követi
Idehaza 2010-től Orbán néha szolgaian, néha figyelemre méltó kreativitással, de pontról pontra a putyini modellt másolja. Ő is a médiával kezdte (előbb a közmédiát és a médiahatóságot szállta meg, aztán fokról fokra az Origótól az Indexig szinte mindent). Már megvolt az oligarcharendszer-váltás előbb teljes sorcserével, majd kisebb-nagyobb leszámolásokkal (Simicska, Spéder, Vitézy) és Orbán által kinevezett új-oligarchákkal. Regionális hatalmi centrumok nincsenek: a megyéket eljelentéktelenítették, a polgármesterek már nem lehetnek egyben képviselők is, az önkormányzatoktól rengeteg jogosítványt és forrást elszedtek, a tényleges helyi hatalom a választott szereplőktől a kormányhivatalokhoz került. A parlament soha nem mond ellent a kormányfőnek. A Fidesz a pártstruktúrába is belepiszkált, kitartóan építgeti és a médiájában futtatja „őfelsége ellenzékét”, pártszakadásokat forszíroz és finanszíroz, választások idején új pártok alapítását facilitálja stb. 2014-ben az Ökotárs és társai vegzálásával megérkezett a civilek elleni fellépés is, a jogi lehetőséget megteremtő civil törvénybe komplett szakaszok kerültek át a hasonló célú orosz jogszabályból. És mostanra van már homofób törvényünk is, megkönnyítve az ilyesmire fogékony egyházaknak, hogy rátaláljanak: melyik oldal képviseli a kereszténységet a versengő politikai oldalak közül.
Ahogy a putyinizmust vázlatosan bemutató fenti szakaszokból kiderül, a tanítvány nagyjából 8-10 év lemaradással ugyan, de konzekvensen követi mesterét. Az igazán csúnya evolúciós állomások még előttünk vannak. Ami egyrészt azt jelenti, hogy ez egy olyan vonat, amiről tanácsos időben leszállni, mielőtt még túlságosan felgyorsulna. Másrészt meg azt, hogy a jogállami normákhoz, a liberális – vagyis a hatalom megosztására, a hatalmi tényezők kölcsönös kontrolljára és a nyilvánosság ellenőrző szerepére épülő – demokráciához történő ragaszkodás nem valami úri hóbort, hanem a legszorosabban értelmezett társadalmi önvédelem. Ha ennek a kontrollnak legalább néhány eleme Moszkvában még létezne, akkor Putyin, aki 1999-es hatalomra kerülése óta az orosz gazdaság összes válságára háborúval reagált, kénytelen lett volna megpróbálni, hogy inkább a kormányzati teljesítményével tegye naggyá Oroszországot. Így viszont, kontroll nélkül, a legrosszabb ötleteit váltja valóra.
Magyarországnak egyelőre van választása. Ha a putyinizmus stációiból indulunk ki, és abból, hogy hol tartunk benne, azt kell mondjuk: még van.