Augusztus 20-án az államalapítást ünnepeljük, Géza fejedelem és Szent István király bölcs döntését, a kereszténység felvételét és a magyar nép Nyugathoz kötését, március 15-én viszont a népből nemzetté válást, a magyar nemzet megszületését.
Míg előbbi az ész, utóbbi a szív ünnepe: arra a hirtelen felindulásra emlékezünk, hogy 1848 márciusában, egy hűvös, esős szerdán, a bécsi forradalom hírére a pozsonyi reformországgyűlés tempójával elégedetlen, radikális ifjak Pesten úgy gondolták, hogy „most vagy soha”. „Fölemelték a cselekvés zászlaját”, mit sem törődve a cenzúrával, kinyomtatták a követeléseiket, a „magyar nemzet kívánságait” összegző 12 pontot és Petőfi Sándor Nemzeti dalát, a szabad magyar sajtó első termékeit. Egy nappal később a túlzott szerénységgel nem vádolható Petőfi azt írta: „Nagyapáink és apáink, / Míg egy század elhaladt, / Nem tevének annyit, mint mink / Huszonnégy óra alatt.” (És ekkor Petőfi még nem is tudta, hogy pontosan kilenc hónappal később, december 15-én fia születik.)
Nem meglepő, hogy egy másik szerénytelen nagyságunk – de hát erre mondta Muhammad Ali, hogy „nehéz szerénynek lenni, ha valaki olyan nagy, mint én” –, a később „Isten második fiának” és „magyar Mózesnek” is hívott Kossuth Lajos féltékenységében csak „kis pesti csetepaténak” nevezte a március 15-i nevezetes nap eseményeit. Úgy érezte, hogy a lánglelkű fiatalok ellopják a show-t az országgyűléseken birkózó reformkori nagyságok elől, mint ahogy meg is tették. Nem a polgári Magyarország alapjait lerakó törvények április 11-i szentesítésére emlékezünk, hanem arra a Pilvax kávéházból induló performanszsorozatra, amely egyszer és mindenkorra kijelölte, hogy miképp kell Magyarországon forradalmat koreografálni: tüzes szónoklatokkal lelkesíteni a tüntetőket, médiumot foglalni, és persze a politikai foglyokat kiszabadítani.
„Talpra magyar, hí a haza! / Itt az idő, most vagy soha! / Rabok legyünk vagy szabadok? Ez a kérdés, válasszatok!” – írta (és a legenda szerint szavalta is) Petőfi, aki azonban nem hagyott választási lehetőséget, hiszen azonnal hozzátette: „A magyarok istenére / Esküszünk, / Esküszünk, hogy rabok tovább / Nem leszünk!”
1848-ban meg is történt a jobbágyfelszabadítás, a kötelező örökváltság, amelynek során több mint 2,2 millió család szabadult meg az ingyenrobot és a dézsmaszolgáltatás kötelezettségétől, és közel 600 ezer családfő kapott választójogot, vagyis innentől kezdve beleszólhattak a maguk és hazájuk sorsába, ez pedig Gerő András szavaival „1848-1849 legjelentősebb társadalmi erejét – és felhajtóerejét – adta”, szintén példaadóan.
A magyar történelem szabadságküzdelmeiben ugyanis a nemzeti függetlenség kivívási törekvése mindig a társadalmi emancipáció ígéretét is hordozta, sőt a függetlenségi törekvések éppen a társadalmi emancipációból merítették erejüket a jobbágyok felszabadításával 1848-ban, vagy éppen a munkások joghoz juttatásával 1918-ban, az őszirózsás forradalom után kikiáltott, rövid életű Magyar Népköztársaságban, miképp az 1956-os forradalom idején is. Azokban a rövid időszakokban, amikor a „haza” és a „haladás” jelszavai egymásra találtak.
Ezért nem nevezhetjük „szabadságharcnak”, legfeljebb csak öncélú szuverenitásküzdelemnek, ha egy kormány a munkavállalói jogok leépítésével, a sztrájkok ellehetetlenítésével, a magyar munkások multiknak történő kiszolgáltatásával vásárol magának nemzetközi mozgásteret. Ennél mi sem állt távolabb az első felelős magyar kormánytól, a népet nemzetté tevő, jobbágyfelszabadító Batthyány-kormánytól, olyan miniszterekkel a soraiban, mint a „haza bölcse”, Deák Ferenc, a gondolkodó – ma szinte borzongató ez a jelző – Eötvös József, Széchenyi István, a „legnagyobb magyar”, vagy Kossuth Lajos, aki megmondta, hogy ki a legnagyobb magyar.
Az ókor óta sokan, különbözőképp mondták el azt a nagy igazságot, hogy senki nem szabad, míg nem szabad mindenki. Petőfi Sándor A XIX. század költői című programadó versében tett hitet a mindenkire kiterjedő politikai, gazdasági és kulturális emancipáció mellett: „Ha majd a bőség kosarából / Mindenki egyaránt vehet, / Ha majd a jognak asztalánál / Mind egyaránt foglal helyet, / Ha majd a szellem napvilága / Ragyog minden ház ablakán: / Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk, / Mert itt van már a Kánaán!”.
Ha valakire nem igaz, amit Ady Endre keserűen írt, hogy Magyarországon a forradalmakat is előre eladásra szánják, az Petőfi volt. Ahogy Ady megállapította a Petőfi nem alkuszik című írásában: „ő azért volt forradalmár, mert még a szíves lehetőségekkel sem tudott megalkudni”, és kiemelte Petőfi „páratlan internacionalizmusát”.
Miképp a haza és a haladás jelszavát annyiszor kijátszották egymás ellen a modern magyar történelemben, úgy a nacionalizmust és az internacionalizmust is szinte csak egymás ellentéteként tudjuk elképzelni a mai Magyarországon, a bal- és a jobboldal közéleti háborúskodásának eredményeképp.
Pedig Petőfi Sándor, akinek „neve a magyar tudatban egyértelmű a költővel”, hogy Szerb Antalt idézzem, az erőt, a hűséget és reményt jelképező piros-fehér-zöld trikolór mellett a vörös zászlót is magasba tartotta. Széchenyi István „valami nagyobbszerűt” állított célként a magyarság elé, Petőfi Sándor nem adta alább a népek szabadságánál, amelyről hideg, fűtetlen szobájában álmodozott. Petőfi a költőktől szokatlan módon nem volt nagy ivó, a szabadság volt ugyanis az ő drogja. Még egy bordalban is azt írta: „Koszorús a haza homloka, / Szabadságból fontuk azt oda”!
Nemzeti költőnk az 1848-1849-es szabadságharcot csak a világszabadságért vívott nagy küzdelem egyik frontjának tartotta. A nacionalizmus és internacionalizmus, a haza és haladás programja elválaszthatatlan a verseiben: „Föl a zászlóval magasra, / Egész világ hadd láthassa. (…) Hadd lássák és hadd olvassák, / Rajta szent szó van: szabadság” – írta, és az egész Földgolyó fellázításában gondolkodott, hiszen a zsarnokokat így fenyegette: „Föllázítsam a kerek világot, / Föllázítsam-e ellenetek, / Hogy a dühnek Sámson-erejével / Milliónként nektek essenek?”
A nemzeti büszkeség Petőfinél abból táplálkozik, hogy a magyarok az első vonalban harcolnak a népek felszabadulásáért, hogy mikor egyesek könnyet sem mernek adni, mi, magyarok a vérünket sem sajnáljuk: „Egész Európa te utánad jő. / Te vagy, hazám, most a világ vezére… / Mily nagy szerep, milyen lelkesitő!” És a magas lakbérnél is jobban bántotta a gondolat, hogy ágyban, párnák közt hal meg, és nem a harc mezején: „Ha majd minden rabszolga-nép / Jármát megunva síkra lép / Pirosló arccal és piros zászlókkal / És a zászlókon eme szent jelszóval: »Világszabadság!« / S ezt elharsogják, / Elharsogják kelettől nyúgatig, / S a zsarnokság velök megütközik”. De aztán keserűen kellett írnia 1849 januárjában: „Magára hagyták, egy magára / A gyáva népek a magyart”.
Az 1848-1849-es szabadságharcunk nem elbukott, hanem leverte a túlerő: „sok az orosz, nagy a száma”, ahogy az egyik utolsó, Föl a szent háborúra című versében írta.
Nem lehet szabad az a nép, amely elnyom egy másikat, miképp nem várhatunk igazságot a magunk részére, ha nem vagyunk igazságosak mások iránt, mert a szabadság oszthatatlan, nincsenek „szabadságok”: csak szabadság – a világszabadság. Ezt hitte és vallotta a született zseni Petőfi, aki mindent egymaga akart megírni, és mindenütt ott akart lenni, ezért esett el mindössze huszonhat évesen. A szomszédban egy nép éppen élethalálharcot vív a szabadságáért a túlerőben lévő agresszor ellen. A szégyentől égne Petőfi Sándor arca, ha a magyarok nem a hazájukat védő szabadságharcosokat támogatnák a küzdelemben.