Kezdjük azzal, hogy Orbán Viktor szónoklata a Békemenet egyik programpontja volt, nem pedig a március 15-i nemzeti ünnepről szóló beszéd. Ennek megfelelően az ott elmondottaknak semmi köze nem volt sem március 15-höz, sem a nemzethez, sem pedig az ünnephez. A magyar miniszterelnök nettó választási nagygyűlést tartott, amivel persze nem lenne semmi baj, ha nem állami pénzből finanszírozták volna.
Orbán a szomszédunkban zajló háborút is úgy szőtte bele a mondandójába, mintha Magyarország egy önálló bolygó lenne, és semmi köze nem lenne ahhoz, hogy mi zajlik körülötte. Most sem minősítette az oroszokat agresszornak, az ukránokat megtámadott áldozatoknak, csak azt hangsúlyozta: mi – mármint mi, magyarok – nem szorulhatunk az orosz pöröly és az ukrán üllő közé.
Ismétlem, ha ezt a nagyszabású összejövetelt nem a mi pénzünkből fizették volna, akár el is fogadhatnánk: a Fidesz elnöke olcsó és méltatlan szavakkal ostorozza politikai ellenfeleit. Elfogadhatnánk, hogy úgy beszél, mint aki már meg is nyerte a választást, és azt is, hogy a Fidesz-szavazók életének legfontosabb napjaként aposztrofálja április 3-át. A Fidesz elnöke nyugodtan ócsárolhatja, nevezheti fekete macskának az ellenzék nagygyűlésén felszólaló korábbi elvbarátját, Donald Tuskot, és nyugodtan elhitetheti az övéivel, hogy a baloldal – még véletlenül sem az ellenzék, csakis "baloldal" – már szét van esve, de még ilyen állapotában is holdkórosan belevezetné Magyarországot a háborúba. A Fidesz elnöke kijelentheti, hogy a baloldal célponttá tenné hazánkat, és azt is, hogy csak neki van kellő ereje, hogy megvédje Magyarországot. A választásra készülő vezér még azt is megengedheti magának, hogy méltatlanul bánjon ellenfelével, s hogy annak vezetőjét – nevét ki nem ejtve – földbe csapódó kihűlt kőként említse.
Ismétlem: mindezt egy választási kortesbeszéd előadójaként megteheti a győzelemért harcoló párt elnöke, de semmiképp nem teheti meg a miniszterelnök. Nem teheti meg az a politikus, aki valóban nemzetben gondolkodik, és egy teljes országért, annak minden állampolgáráért felel. Orbán Viktor azonban tizenkilenc nappal a választás előtt nem tudott kilépni saját árnyékából. Nem felelős vezetőként állt a mikrofon elé, hanem a sok-sok pénzért odatoborzott – kétségtelenül nagy – tömegnek akart megfelelni. Velük akarta elhitetni, hogy a választás meg van nyerve, hogy az ellenzék háborút akar, Európa – a Nyugat – pedig a saját gender-őrületét akarja ráerőltetni a magyarokra.
A tömeg magabiztossá tette Orbánt, de egyben alantassá is: március 15-én súlyosan megbukott mint államférfi. Ennél súlyosabb kijelentést is meg lehetne kockáztatni, ha arra gondolunk, hogy ez a szónok párhuzamba állította az árvizet, a járványt, a háborút - és a baloldalt. De ne csússzunk bele ugyanabba a hibába, mint maga az előadó, ne minősítsük őt az ünnephez nem illő szavakkal. Csak rögzítsük, hogy Orbánnal épp az a lehetetlen, amit a beszédében oly sokat hangoztatott: a béke, a szabadság és az egyetértés.
Ez a valódi tétje április 3-nak.