A karanténidőszak legkülönlegesebb élménye volt a csendes és teljesen üres égbolt. Soha nem látszott még annyira kéknek. Az elmúlt évszázadok technológiai fejlődésének egyik csúcspontja egyik napról a másikra tűnt el a szemünk elől, megszakítva ezzel az országok és földrészek közötti kapcsolatot. A légi forgalom leállása gyakori toposza a posztapokaliptikus irodalomnak is, így kevéssé meglepő, hogy Emily St. John Mandel Tizenegyes állomás című regényében ugyanezzel az erős élménnyel kénytelenek szembesülni az Utazó Szimfónia színészekből és komolyzenészekből verbuválódott tagjai is az influenzajárvány sújtotta Észak-Amerikát járva, miközben az egyetlen menedéket Shakespeare és Beethoven művei jelentik.
A szépirodalmat zsánerelemekkel vegyítő, több idősíkon játszódó regény azonban nem a koronavírus mementója. A kötet még 2014-ben jelent meg a kritikusok egyöntetű elismerése mellett, és az akkoriban a csúcsán lévő posztapokaliptikus irodalom újabb kiemelkedő alkotásaként emlegették. Azonban itt szó sincs élőhalottakról, sem nukleáris háborúkról. Mandel könyvében egy grúznátha nevű vírus kényszeríti rövid idő alatt térdre a civilizációt.
A történet is épp e világjárvány előestéjén kezdődik: a Lear király torontói bemutatóján a címszereplőt alakító színész, Arthur szívrohamot kap előadás közben, és az ő sikeres szerepekkel és sikertelen házasságokkal teli élete (és halála) különös szálakkal köti össze a nézők közül a segítségére siető, mentősnek tanuló Jeevan, a halálát végignéző gyerekszínész Kirsten, képregényrajzoló exfelesége, Miranda, és a gyerekkori jó barát, Carl sorsát. Szépen lassan bontakoznak ki ezek a kapcsolatok a járvány előtti és utáni időkből, hogy végül megismerhessük, húsz évvel később hogyan alakult meg az utazó színtársulat, amelynek Kirsten az egyik oszlopos tagja.
Ma már épp a zavarbaejtő déjà vu érzések miatt nehéz a pár nap alatt leterhelődő kórházakról, a teljes bezártságról vagy éppenséggel pánikszerűen megrakott bevásárlókosarakról olvasnunk. A kötet intenzíven sűríti azokat a tapasztalatokat, élményeket és érzéseket, amelyek még túl közeliek mindannyiunk számára. Alighanem ez az ismerősség szintén közrejátszott abban, hogy az HBO végül sorozatot készített a regényből, és ennek apropóján pedig újra megjelenhetett magyarul is a könyv. Mandel regénye viszont azért is kiemelendő, mert nem a katasztrófaturizmus és a posztapokaliptikus táj egzotikuma érdekli. Mindenből annyit adagol, amennyi a világomlás díszletéhez szükséges. És alighanem így járunk a legjobban. A Tizenegyes állomás akkor a legelemibb, amikor elengedi a zsáner kellékeit (ezzel néhány logikátlanságot is), és lírai elemekre váltva a hangulatra, a szereplői belső élményekre és fókuszál. Rendkívül érzékletesen írja meg „a szinte teljesen emberek nélküli világ szépségét”, valamint az elidegenedés, a magány és a veszteségek apró fokozatait. Legyen szó a párkapcsolatok kudarcáról, a készleteket felhalmozó testvérpár első heteiről, a híradások fokozatos megszűnéséről vagy a járvány utáni időszakban a hűtők és légkondicionálók feletti nosztalgiáról. Mandel szépen fordítja meg a többször felbukkanó sartre-i gondolatot: itt nem a többi ember a pokol, hanem sokkal inkább a hiányuk. És valóban: a Tizenegyes állomás szó szerint is a veszteségek számbevételének könyve. A felnőtt Kirsten a gyermekkorára utaló tárgyi emlékeket gyűjtögeti (többek közt a szüzsét is meghatározó és a regénynek is címet adó képregényt, így ér össze szépirodalom és popkultúra a lapjain), míg Carl a nem használt mobiltelefonokból, bankkártyákból, újságokból vagy éppenséggel útlevelekből emel múzeumot. Az Utazó Szimfónia társulata pedig közben, akárcsak a pestisjárvány idején az újkori Angliában, rituálészerűen játssza Shakespeare darabjait mementóként és a művészetek megtartó erejéről szóló reménysugárként. És persze elegáns főhajtásként a Szép új világ vagy a Fahrenheit 451 felé is. A Tizenegyes állomás kortárs óda az emberiséghez, szépen kivitelezett mondatok a kihalásról, a veszteségről és persze a túlélésről. (Ford. Körmendi Ágnes. Gabo Kiadó, 2022. 368 o.)
