1957-ben a „Kultura” című, Párizs közeli városkában megjelenő folyóiratban Czesław Miłosz, a későbbi irodalmi Nobel-díjas költő és író közzétett egy figyelemre méltó cikket, egy lengyel emigráns kaliforniai professzor könyvéről írott recenziót. Írásának címe: Szegény Kammerjunker (udvari tanácsos), hőse pedig nem más, mint Alekszandr Szergejevics Puskin, a XIX. század valószínűleg legnagyobb orosz költője. Miłosz azt írta, a közelmúltban megint Puskinra gondolt, amikor a szovjet írók nyilatkozatát olvasta, „amely az orosz államrezon segítségére sietve dicsérte Magyarország leigázását”. A lengyel író szerint ezek a szovjet irodalmárok kevésbé tehetségesek, mint a cári Oroszországban élő Puskin, de dilemmájuk az övéhez hasonló: ”a haza az emberiség ellen”.
Puskin ugyanis az 1830–31-es lengyel-orosz háború (egyes történészek szerint lengyel szabadságharc) idején írt pár erősen soviniszta, a cárizmust védelmező verset. Erről mi a magyar iskolában nem tanultunk, mert a szovjetbarát oktatás nem verte nagy dobra, de a lengyelek általában ismerik nagy költőjük, Adam Mickiewicz válaszát Puskinnak, ami ezekkel a szavakkal bélyegzi meg a lengyel költő hajdani barátját: ”de még a nyomorultaknál is nyomorultabb / ki a cár kegyéért testét, lelkét eladta”. Ez a vád nem veszi figyelembe, hogy Puskin kényszerhelyzetben volt, korábbi lázadó versei, a dekabristákkal való kapcsolatai és felesége viselkedése miatt; skizofrén kényszernek engedelmeskedve írta meg „Oroszország rágalmazóinak” című versét, amelyben azzal utasítja vissza a nyugati támadásokat, hogy ne avatkozzanak be a szlávok belügyeibe! Más szóval Puskin úgy tesz, mintha valóban hinne a szláv nemzetek testvérközösségében, amely szerinte felülírja az emberiség erkölcsi szabályait.
Miłosz szerint Puskinnak nagyon keskeny ösvényen kellett járnia a cári hatalom előtti teljes behódolás és az erkölcsi önpusztítás között és úgy gondolta, Puskin pár lengyelellenes verse ebből a helyzetből következett. Idézte az orosz költőnek azokat a sorait, amelyek szerint „minden szláv folyónak az orosz tengerbe kell ömlenie”, különben a szlávok pusztulásra vannak ítélve. Részben történetszemléletéből, másrészt a cári hatalom követelményeiből eredt az, hogy Puskin abszolutizálta az orosz nemzet primátusát a többi szláv nép fölött – és Miłosz biztos volt benne, hogy az oroszok mind a mai napig nem szabadultak meg ettől a hatalmi kényszerképzettől.
De nem csak a lengyel költő utasította vissza Puskin pánszláv képzelgéseit, hanem Pavol Országh-Hviezdoslav, a XIX-XX. század legismertebb szlovák költője is. Az első világháború idején írott „Vérvörös szonettek” című versciklusának utolsó szonettjében Hviezdoslav Puskinnal vitatkozik, tévedésnek nevezi a „folyó-tenger” hasonlatot és biztos benne, hogy „a szellem tengere nem szárad ki” még akkor sem, ha a többi szláv nép nem fogadja el Moszkva vezető szerepét, ha hisz valamiféle szláv egyenjogúságban.
Putyin az ukránokat nem tekinti nemzetnek: álláspontja nagyrészt az 1831-es Puskinéhoz hasonló okokból ered. Korábban a „gőgös”, többségükben katolikus lengyelek képviselték szemében a szlávellenesnek hitt Nyugat-barátságot, most ugyanez a helyzet az ukránokkal. Vagyis egyedül a minden időkben oroszbarát Ukrajnának van létjogosultsága. Putyin nem engedheti, hogy Ukrajnát modernizálják és hogy független államként joga legyen ahhoz, hogy megszabja, az iskolákban a vezető nyelv az ukrán legyen. Ha ezt nem éri el szép szóval, inkább szétbombázza Ukrajnát, lerombol olyan városokat is, ahol a lakosság többsége oroszul beszél, pontosabban jobban tud oroszul, mint ukránul. Hogy ez mennyire teszi elfogadottabbá nagyorosz politikáját, az végső soron nem érdekli; azokat az oroszokat, akik ellenzik a háborút, 15 éves börtönnel fenyegeti. Nem törődik azzal, hány ukrán család pusztul el, vagy hagyja el végleg azt az Ukrajnát, amire rázúdítja bombáit és rakétáit. Hosszú távon megjósolható Putyin kudarca. De mennyi szenvedést okoz még egy olyan országnak, amelyik nem hajlandó lenyelni a katonai eszközökkel kikényszerített „ szláv testvériséget”?