Töprengés a magyar euróról

Az elmúlt hetekben a forint árfolyama szinte naponta történelmi mélypontra, a magyarországi infláció pedig a másfél évtizedes csúcsára került. Bár az árfolyam azóta valamelyest javult, e sorok írásakor így is 370 forint felett volt egy euró. A 2008-2010-es 250-270 forintos szinthez képest (ami egy pénzügyi válság idején volt) idén már az év elején 370 forint körüli volt az árfolyam, azaz 2010 óta legalább 50 százalékkal csökkent a magyar deviza értéke az euróhoz képest.

Ennek a rendkívül negatív következményeit az „átlagember” legfeljebb csak közvetve érzékeli, és még a legevidensebb hatásokat - mint az infláció és a reálbérszínvonal növekedése - sem szokta összekapcsolni a forint árfolyam kedvezőtlen változásaival. És ezek a negatív hatások különösen erősen jelentkeznek a nagyon sérülékeny magyar gazdaságban, amely a kedvezőtlen külső gazdasági és politikai hatásokat másokhoz képest is nehezen képes ellensúlyozni.

Nem kerülhető meg annak elvi felelőssége, vajon mi indokolta, hogy a viszonylagos árfolyamstabilitást biztosító euró bevezetésének kérdését a hazai döntéshozók 2010-től mindig elodázták - mert igenis, ők tologatták mindig, még a belépés kérdésének megvizsgálását is -, és hogy ehhez a közgazdász társadalom egy része mi okból asszisztált.

Az euró bevezetéssel szembeni, rövidtávon is megkérdőjelezhető indokok két csoportba oszthatók. Az ellenzők egyik argumentuma, hogy a gazdaságpolitika az euró bevezetésével elveszíti egyik fontos eszközét: a hazai tevékenységek mesterséges, de látszólag úgymond piackonform megtámogatását, a hazai hatékonyság mesterséges javítását, a reálbérköltségek ily módon való csökkentését, és így a külföldi beruházások, valamint az expotőrök számára költségelőny biztosítását; miközben a leértékelésekkel látszólag növelhető bérszínvonal révén a hazai keresletet ösztönzik. Az indokok másik csoportja akörül mozog, hogy az euró a nagy és erős országoknak kedvez, azok nagyobb hasznot húznak belőle, mint a kevésbé fejlettek, vagy elmaradott struktúrával rendelkezők. Csakhogy ezen érvek közül egyik sem igaz, vagy csak részben.

Akik már a hetvenes-nyolcvanas években is felnőttek voltak, emlékezhetnek két tréfára. Az egyik valami olyasmi volt, hogy a szocializmus jó dolog, de ha esik az eső, a kapitalizmus jobb, mert ott lehet esernyőt kapni; ha süt a nap, a kapitalizmus jobb, mert ott van klíma az üzletekben; ha fúj a szél, szintén odaát jobb, mert ott jól szigetelnek az ablakok; ha pedig tűz van, azért, mert ott van vödör is meg víz is, és így tovább. A másik anekdota szerint amikor a hetvenes években arról volt szó, áttérjünk-e a KGST-ben a konvertibilis devizás elszámolásokra, a liberalizált külkereskedelemre, az volt az álláspont, hogy igen, de majd csak akkor, ha elég fejlettek leszünk hozzá. Mire az volt a válasz, hogy jó-jó, de akkor meg már minek.

Ez a két bon mot jut eszembe egy jó ideje, amikor közgazdászok időnként arról beszélnek, hogy Magyarországon egyáltalán kell-e, jó lenne-e az euró, és ha igen, akkor mikor. Majd egyszer, ha már olyan fejlettek leszünk, hogy úgymond azt az „úri huncutságot” is megengedhetjük magunknak... Sajnos ez volt a magyar politikusok és közgazdászok nagy részének is a hozzáállása az euró bevezetéséhez szinte az EU-ba való belépés óta, és különösen az elmúlt 10 évben. Bár közben mindenki elismerte, elfogadta, hogy ez egyrészt az EU tagságból származó kötelezettségünk, másrészt elvileg jó dolog. Csak hát - szólt a többségi érvelés - egy gyenge versenykésességű gazdaságban mégsem olyan jó, meg az úgymond nemzeti gazdaságpolitika megvalósítása szempontjából korlátoz, és ráér majd akkor, ha már Magyarország eléri a fejlett országok gazdasági színvonalát. Azaz persze, kell euró, de majd valamikor (általában mindig leghamarabb öt-tíz év múlva). Sajnos ezeknek a gondolatoknak nagyon sok hazai és külföldön élő magyar közgazdász is jelentős ideológiai támogatója, megalapozója volt, hasonlóan az előzőkben említett viccekhez. Ámde itt tízmillió emberről, a magyar gazdaság jelenéről és főleg jövőjéről volt/van szó, és ez nem vicc!

Az a nem közgazdasággal foglalkozók számára is általánosan ismert összefüggés, hogy a hazai valuta leértékelése vagy leértékelődése (a hatás szempontjából szinte mindegy) az exportot jövedelmezőbbé teszi, rövid távon (de csak úgy!) a reálbérköltségek csökkenése miatt pedig a külföldi a befektetéseket ösztönzi - azt hiszem, a jelenlegi gazdaságpolitika számára ez utóbbi a meghatározó szempont. Ugyanakkor drágítja, ezáltal rövid távon esetleg csökkenti az importot, persze csak akkor, ha az import rugalmasan helyettesíthető vagy elhagyható. Mindezek miatt tehát a fizetési mérleg javulása irányába hat. Mondom: elvileg és rövid távon! (Ezt használta ki az ún. „Bokros csomag” betervezett folyamatos leértékelési mechanizmusa - de az akkor még más gazdasági környezetben történt.)

A magyar gazdaságpolitika az utóbbi több mint egy évtizedben egyértelműen az 1950-es, 60-as években elfogadott, de azt is nagyon leegyszerűsítve alkalmazó, ún. „keynesi” gazdaságfilozófiára épített: ezt a gazdaságpolitika mindkét ága, a monetáris politika és a költségvetési politika egyaránt szinte alapelvnek tekintette. Mondjuk ki nyíltan: bármennyire hangoztatja is a Magyar Nemzeti Bank, hogy nincs árfolyamcélja, csak inflációs, az elmúlt egy évtized azt bizonyítja, igenis volt árfolyamcélja, hiszen a folyamatos leértékelés „hozta” az előbb leírt hatásokat, miközben az infláció egyéb világgazdasági okok miatt sem növekedett.

Viszont közép és hosszú távon vagy válságok idején a hatások éppen ellentétesek: a gazdaság szereplői hozzászoknak a folyamatos mesterséges leértékelődéshez, így semmi sem ösztönzi őket a versenyképesség növelésére, a struktúra piaci igényekhez igazodó, megfelelő változtatására. A külföldi befektetők alapvetően a devizában számolva alacsony, sőt csökkenő bérekre alapozva hozzák meg döntéseiket, a hazai termelők, a piac hozzászokik és el is várja, bekalkulálja döntéseibe a folyamatos leértékelődést, miközben a gazdasági szereplők nincsnek kellően rákényszerítve a fejlesztésekre, a szerkezeti átalakulásokra. Emellett már közhely, hogy a magyar export importtartalma (tehát az exportált termékbe beépített import) rendkívül magas, tevékenységektől függően mintegy hatvan-nyolcvan százalékos, ezáltal a leértékelés által generált jövedelmezőség messze nem olyan mértékben emelkedik, mint amilyen erős a forint gyengülése. Egyúttal állandósul a leértékelés által generált költségcsökkentés igénye.

És mindehhez még egy közgazdasági összefüggést - leegyszerűsítve, de - meg kell említeni, az úgynevezett export, illetve import rugalmasságot. Ahhoz, hogy akár kis mértékben is érvényesüljön a leértékelés exportnövelő, illetve importot csökkentő hatása, a piaci igényekhez rugalmasan alkalmazkodó és főleg olyan termékekre van szükség, amelyek iránt árcsökkenésre növekszik a kereslet, illetve a hazai piacon lehet csökkenteni a leértékelés által generált áremelkedésből származó árnövekedést. És egyúttal relatíve zárt gazdaságra van szükség, ahol a „határon” úgymond lehet korrigálni a gazdaság versenyképességi hibáit.

Magyarországon és a kétezres években egyik sincs meg. A magyar gazdaságban az export rugalmas növelésére alapvetően csak az egyébként rendkívül kiszolgáltatott, szinte monokultúrás (egy típusú termékkörre szorítkozó) szerkezetű, nemzetközi konglomerátumok által működtetett területeken van lehetőség. Ehhez kell a folyamatos bérköltség-előny fenntartása. A többi, alapvetően hazai termelők által működtett területen pedig az export kifejezetten rugalmatlan, nem növekszik árcsökkenésre, míg az import ugyancsak, mert nagyon meghatározó a külföldi feldolgozandó termékek aránya. Ördögi kör!

És mindez nagyon röviden két eredménnyel jár. Egyrészt a gazdaság alkalmazkodó képessége gyengül, az egyes cégek, illetve egyes termékek világgazdasági helyzetétől való függőség növekszik.

Azokban az országokban az 1960-as években egy alacsony árfolyamokra épülő versenyképesség-növelésre alapoztak, ami aztán egy-két évtized alatt folyamatos válságokhoz, elértéktelenedő valutához, egyes országokban államcsődhöz, visszaeső GDP-hez, a társadalmi egyenlőtlenségek drasztikus növekedéséhez és tartós lemaradáshoz vezetett. Ezt a politikát a legtöbb ország a nyolcvanas években több-kevesebb sikerrel korrigálta.

Hát ezeket a következményeket lehetett volna elkerülni az euró korábbi bevezetésével – amire egyébként igenis többször lett volna lehetőség az elmúlt évtizedben. Akkor most nem azokkal a sokkoló kérdésekkel találnánk szemben magunkat, hogy meddig zuhan még a forint, mit tesznek egy ebből következő, kiszámíthatatlan helyzetben a külföldi és a belföldi befektetők, milyen drasztikus inflációs és a vele járó gazdasági és társadalmi következmények fogják még sújtani Magyarországot. És mindez még akkor is felbecsülhetetlen pozitívum lenne, ha kisebb haszonnal járt volna Magyarországnak az euró, mint mondjuk Németországnak; vagy pedig az MNB nem tehetett volna szert hatalmas nyereségre, és a költségvetés nem kénye-kedve szerint osztogathatta volna a forrásokat, és rendezhette volna át - látszólag persze nem ő maga, hanem az árfolyamváltozásokból következő hatások - a jövedelemtulajdonosi csoportok között a GDP egy részét.

Hogy a jelenlegi helyzetben, amikor kumulálódnak a járvány által keltett, az ellátási láncok megszakadásából és az egyes területeken meglévő, a keresleti és a kínálati hiány együttes jelentkezéséből adódó válságfolyamatok, illetve a technikai-technológia átrendeződésből következő válságjelenségek, meg a 2008-as válság rendezetlenségéből adódó hatások és a kirobbant háborús válság beláthatatlan következményei (gazdaságilag is), megjósolhatatlan, hogyan indul be egy világgazdasági inflációs spirál és egy stagfláció (infláció és gazdasági pangás vagy visszaesés), ami minden gazdaságpolitika rémálma. De az szinte biztos, hogy egy erős, nagy gazdasági potenciált képviselő deviza jobban ellent tud állni a romboló gazdasági és emiatt társadalmi hatásoknak, mint egy gyenge, horgony nélküli fizető eszköz. A forint árfolyamának teljesen kiszámíthatatlan alakulása, emiatt a bizalom meggyengülése beláthatatlan következményekkel is járhat.