Tudták, hogy nem is egy Sztálin létezett, hanem több? Hogy helyesebb lenne „Sztálinokról” beszélni „Sztálin” helyett, mert heten voltak – volt idő, amikor egyszerre hárman is – az „igazi” Sztálin mellett? „Íme a neveik: Nyikoláj Paklin (1924-től 1930-ig Sztálin); Mihail Sziszojev (1930-tól 1932-ig Sztálin); Szerob Nalbandjan (1932-től 1935-ig Sztálin); Tarasz Sumejko, Andrej Belij, Szemjon Nyeplaha (1935-től 1947-ig Sztálinok); Nyikita Hruscsov (1947-től 1953-ig Sztálin).”
Persze, honnan is tudták volna, hiszen az „U–17-B archívumot”, amely az erről szóló dokumentumokat tartalmazta „1951-ben Nyikolájev városába szállították és megsemmisítették; aztán agyonlőtték azokat, akik megsemmisítették, és azokat is, akik őket agyonlőtték; ez körülbelül hatvanszor ismétlődött meg, a sor végén egy bizonyos Szavin ezredessel, aki személyesen ölte meg a két utolsó hóhért a leningrádi HÉV egyik kocsijának peronján 1960 májusában.”
Bár mégiscsak tudhatták volna, ha olvasták volna Viktor Pelevin A rekonstruktőr (P. Sztecjuk kutatásairól) című novelláját (Kristályvilág. József Attila Kör, Budapest, 2002), amelyből kiderül, hogy az U–17-B archívumot mégsem semmisítették meg. „Mint olyan gyakran történni szokott, hiba csúszott a bürokratikus gépezet működésébe, és az első csoportot – azt, amelynek el kellett égetnie az archívumot – még azelőtt agyonlőtték, hogy teljesíthette volna feladatát. Kivégzés közben a kivégzés alatt állók kiabáltak, hogy az archívum még sértetlen, de az őket agyonlövők helyesebbnek tartották, hogy csak feladatuk teljesítése után jelentsék a felsőbbségnek a hallottakat. De nem tudták jelenteni, mert őket is megölték. A haldoklók néhány évig pisztoly- és géppisztolylövések zaja közepette adták tovább a titkot a gyilkosoknak, szájról szájra, mint valami ezoterikus kinyilatkoztatást.”
S hogy mi az U–17-B archívum titka? Hogy az igazi Sztálin sohasem jelent meg a nyilvánosság előtt. Egy teljesen autonóm földalatti bunkerben élt vezetőtársaival együtt Moszkva alatt, innen adta utasításait, s a fönti világban dublőr helyettesítette, akárcsak Beriját és többieket. „A hasonmások szerepe nemcsak a hatalom imitálására korlátozódott. Akár valami élő sakkfigurák, fönt megismételték a kétszáz méteres mélységben folyó hatalmi harc minden fordulatát.” A hatalmi láncot végül Hruscsov szakította meg, aki a „föld alatt hatalomra jutván parancsot adott a külső Sztálin megsemmisítésére és önnön hasonmásával való helyettesítésére, aki az ő nevét is viseli”.
S ez lett a végzetük, mert a „hasonmás Hruscsov” okosabbnak bizonyult: a bunkert 1954-ben megsemmisíttette az ott lakókkal együtt – betonkeverők százai tömték a „rácsos szellőzőtornyokba és a mélyen a járdákba fúrt kutatóaknákba a betont”.
De hogy jön ide Sztálin pipája? Annyit elárulhatok, hogy Magritte pipájához hasonlóan ez sem egy pipa. Hanem egy fúvócső, „amely mérgezett nyilakat lőtt ki, és amelyet soha nem engedett ki a kezéből”. Nem hiszik? Olvassák el Pelevin fiktív recenzióját Sztecjuk ezredes könyvéről.