A regény elbeszélője egy különös és egyedi hanggal bíró kistelepülési polgárőr – a vele való empátia igazán sodró lendületűvé és izgalmassá tette számomra az olvasást. Az ő hangja volt meg előbb vagy a regény koncepciója; és milyen kapcsolatokat ápol a polgárőrséggel?
Hogy melyik volt előbb, a koncepció vagy a hang, már nem tudnám megmondani. Az ember kettős világban él: van a valóság fizikai síkja, ami tőlünk függetlenül is létezik, és van egy általunk létrehozott, szimbólumokból és mítoszokból felépített narratíva, amely mindig arra válaszol, hogy hol a helyünk és mi a szerepünk az univerzumban. A korábban használatos narratíva az elmúlt néhányszáz év alatt felbomlott, és mivel még nem jött létre az ember létét értelmezni képes új szimbólumrendszer, mára oda jutottunk, hogy társadalmi szinten lényegében nincs közös valóságunk. Utólag azt mondanám, hogy talán ez a tapasztalat volt a regény kiindulópontja, és minden részlet ennek a tapasztalatnak a következménye: a jól körülhatárolt, társadalmilag mégis heterogén közeget biztosító falu, a két haláleset, a polgárőr figurája, és az, hogy éppen neki kell a végére járnia annak, ami történt.
A polgárőr a valóságban való tájékozódására elsősorban és kizárólag Plutarkhosz Párhuzamos életrajzok című könyvére támaszkodik, lépten-nyomon ebből idéz, az abba foglalt történetekkel von párhuzamot. Miért pont erre az antikvitáshoz köthető műre esett a szerzői választása?
Szükségem volt valamire, amivel ennek az embernek a kényszerességét meg lehet mutatni, anélkül, hogy az unalmassá válna. Ha például a polgárőr alapvizsga tananyagából idézgetne, az biztosan elidegenítően hatna, és ok nélkül fárasztaná az olvasót. A Plutarkhoszból vett történetek segítségével ezzel szemben talán a monomániája ellenére is szerethetővé válik ez az alak. És még valami. Az ember a XVI. század elejétől kezdve fokozatosan elveszítette központi helyét a világban, azt a pozíciót, amelyet a monoteista vallások kijelöltek a számára. Kopernikusz és Galilei rámutattak, hogy nem a Föld körül keringenek a csillagok, hanem a Nap van a középpontban, aztán jött Darwin, aki bebizonyította, hogy az ember lényegében az állatvilág része, végül Freud révén rá kellett ébrednünk, hogy a ráció is csak nagyon vékony máz az emberen, akit nem annyira a tudata, mint inkább az ösztönei határoznak meg. Vagyis a modernitás végére teljes lett az elbizonytalanodás, végleg kiestünk a világ középpontjából, és azóta is a periféria felé csúszunk. Az antik ember, akit Plutarkhosz ábrázol, és akit a regényben nyomozó polgárőr értelmezési keretként újra és újra segítségül hív, még nem üdvtörténeti jelentőségű lény, még nem hordozza a kiválasztottság terhét, még nem a világ középpontja, hanem egy a világ kaotikus erőinek alávetett lúzer. Lehet erényes vagy gonosz, lehet nagy tudású vagy műveletlen, de akár ilyen, akár olyan, végső soron mindig ki van szolgáltatva a sorsnak és a szerencse változandóságának.
Botcsinálta detektívünk valóban megmosolyogtatóan ügyetlenül mozog a krimi-narratívában, akár a gyilkosságok, akár egy színházi előadás szerzője, akár kismalacok után nyomoz. Milyen bűnregények szolgáltak mintául a megalkotásához?
A klasszikus detektívtörténetekben mindig van valami rejtélyes, titokzatos, abnormális esemény, és a nyomozás során a nyomozó, aki az olvasónál rendszerint sokkal nagyobb intellektus, a látszólag pontszerű vagy éppen széttartó részleteket képes egyetlen narratívába rendezni, vagyis képes megoldani a rejtélyt, és ilyen módon képes felmutatni, hogy a világban mégis csak rend uralkodik, méghozzá egy ok-okozatiságon alapuló rend. Ahogy ez az első krimiben, A Morgue utcai kettős gyilkosságban is történik: értelmet nyer, mit keres a holttest a kéményben. Ez a szerkezet – a rejtély által megbontott normalitás, és az ok-okozatiságba visszasimuló megoldás – egyben azt is állítja, hogy az ember elsősorban intellektusán keresztül közelít a világhoz, és annak segítségével el is tud igazodni benne. Csakhogy a ma emberének a tapasztalata gyakran nagyon más. Mi talán már nem is tudjuk mosoly nélkül olvasni a nagy mindent tudók, Auguste Dupin, Hercule Poirot, Sherlock Holmes és a hozzájuk hasonlók okfejtéseit. És engem, azt hiszem, ez érdekelt. Hogy hogyan néz ki a nyomozás, a megértés, az értelmezés egy töredezett racionalitású világban.
A már említett település és a polgárőr életében komoly értékkel bír az egykori Hangya Szövetkezet, mert ennek a modernizációs kísérletnek a mintafalujaként szerepeltek. A valóságban ez a település a Fejér megyei Tordason volt, éppen ott, ahol ön lakik. Élt az adott lehetőséggel?
Igen. Ha nem Tordason élek, valószínűleg nem találok rá erre a történetre. Ma, amikor megint központi kérdés, hogy milyen alapokról kellene újjáépíteni Magyarországot, nagyon érdekes volt beleásni magamat ebbe az utópiába, amely 1939-től a háború végéig meg is valósult a maga őrületes és látványos eredményeivel, a korszak közegében mégis nyomasztó és erősen megkérdőjelezhető módon.
A regénybeli falu lakosságának egy része erotikus segédeszközgyártásból tartja fenn magát – ez, gondolom, már nem Tordas sajátja a valóságban.
Nem, ezt egy riportban láttam, és egy Börcs nevű faluhoz kötődik, ahol a helyi lakosok egy kisüzemben öntik szilikonba a nyugat-európai felhasználásra szánt termékeket. Megtetszett, nagyon humorosnak találtam a képet, és egybegyúrtam a mintafalu történetével.
Ha már segédeszközök: a regényben 60 másodpercenként eldördül egy hangágyú is, amire nem tud nem odafigyelni a főhősünk. Ennek a kelléknek mi a szerepe, túl a valós, elriasztó hasznán?
Semmi. Csak szépnek találtam. Ahogy tagolja az időt. Mondhatnám, persze, hogy egy hatvan másodpercenként eldördülő hangágyún keresztül ráláthatunk valami tipikus dologra: arra, hogy a közösségek gyakran milyen kevéssé racionális, mennyire szimbolikus módokon igyekeznek fogást találni az ismeretlentől való félelmükön, de talán lényegesebb, hogy ezekben a megoldáskísérletekben mennyi szépség és mennyi humor is lappang olykor.
A regényben a már érintett krimi műfajkód mellett egy konkrét Alkibiadész-dráma és egy szatirikus gúnyirat is helyet kapott. Ez a dráma esetleg külön íródott az alkotói műhelyében?
Nem, ez direkt ide készült. Azt akartam, hogy világos kereteken belül ugyan, de legyen széttartó a szerkezet, legyenek benne törések, pár szál, ami kilóg, ami tovább visz, ami elbizonytalanít. A regény szereplői magukra ismernek a drámában, amit a fikció szerint a helyi színjátszók bemutatnak, és ebből botrány lesz. De vajon létezik-e a szereplőknek ez az azonossága? Az egyik lehetséges válasz, hogy létezik, mert hiszen a faluban mindenki így érti a drámát. A másik, hogy nem létezik, mert a szerzőnek ez eszébe se jutott. Mi van akkor, ha a valóság képe ennyire eltérő vetületeket hoz létre a fejünkben? Egy igazság van? Több?
A Bognár nevű író jelenléte a műben fricskának hat, de ő ráadásul malacokat tart a kertjében – egyikük a könyv borítójára is kiszabadult. Több van bennük, mint gondolnánk?
Nem, nem hiszem. Azt írja Ady 1905-ben a Budapesti Naplóban, hogy a gépesítéssel az ember szét készül szakítani egy sok millió éves viszonyt. El akarja űzni magától az állatot, aki végigkísérte a gyámoltalanság idején. Az ember – Ady szerint – egyedül akar maradni. Na, hát mostanra ez nagyjából sikerült is. A nálam szereplő állatokkal a magam módján talán ezt gyászolom.
A könyv címe elég rejtélyes, amit nem old fel számomra a regénybeli idézettsége sem Plutarkhosz egyik történetéből. Hogyan érthető, miszerint utólag csak a végeredmény számít?
Nem a végeredményről van szó itt, szerintem, hanem az értelemről. A regény világában a végeredményen csak nevetni lehet, hiszen a polgárőr annak ellenére sem értette meg a körülötte történt eseményeket, hogy komoly erőfeszítést tett a rejtély megoldására, ezen keresztül pedig arra, hogy egyben tartsa a saját világát. De nem így teszünk-e mi is, amikor minden önellentmondása ellenére megpróbáljuk logikusnak és észszerűnek, tehát értelmesnek látni az életünket? Az ember nem pusztán élni akar, hanem céllal akar élni, az is kell neki, hogy értelmesnek lássa a létezését. Fontosak, sőt nélkülözhetetlenek szeretnénk lenni. Mi mindannyian ez a polgárőr vagyunk. Én, ugye, megírom a könyvet, holott nem tudom, hogy rajtam kívül szüksége van-e rá valakinek, aztán pedig úgy teszek most itt ebben a beszélgetésben, mintha érteném, hogy az írás során milyen okokból kiindulva milyen célok felé törekedtem. Holott ez se nem igaz, se nem fontos. Ahogy Karinthy mondja: az a fontos, hogy figyeljenek az emberek, és jól érezzék magukat.
+1 kérdés
Sokáig fokozottan foglalkoztatta a reneszánsz korszak, pontosan milyen kutatásokat végzett?
A XV–XVI. századi magyar verstörténetből doktoráltam, aztán néhány éven át kutathattam is ezt a korszakot. A XV. század végéig összesen kb. húsz darab magyar nyelvű versünk van, míg a XVI. század végére már nagyjából 1500. A magyar költészet ekkor jön létre, ebből a versanyagból tehát meg lehet érteni, hogy miből és hogyan áll össze a magyar verselési hagyomány.
