A háború kitörtével váratlanul még aktuálisabb lett új regénye, amelyben, mint már a Természetes fényben is, a kisembert mutatja a háború sodrásában.
Többször jártam már hasonlóképpen, hogy aktuálisabb lett, amit írtam, mire kijött a nyomdából. XX. századi történelmi regényeket írok többnyire, és e század rettenetes megrázkódtatásokkal és öldöklésekkel, diktatúrákkal teli, ami különféle meghasonlásokkal jár. Ez a regény is foglalkozik háborúval meg különféle kataklizmákkal és az ebben való felelősség, szerepvállalás kérdésével. Hogy ki mit tehet. Arról szól, hogy az ember milyen döntések előtt áll ilyen kiélezett szituációkban. És persze szándékosan választottam olyan hőst, aki enyhén szólva is esendő.
A kiélezett helyzetekben aztán a sodródásnak még inkább megvan az ára. Még nagyobb a veszélye és felelőssége. Ádámot sem csak pálfordulásokba viszi bele és a szélsőségesekhez vezeti, hanem bűnbe is.
Mindegyik helyzetből az látszik, hogy ennek a főhősnek erős ambíciói vannak, ám teljesen határozatlan a tekintetben, mit is akar önmagával kezdeni. Ilyen tekintetben is sodródó figura. A legalkalmasabb egy olyan manipulátor számára, mint amilyen szerepeket itt Lucifer betölt. Berlinben épp Leni Riefenstahl bűvkörébe kerülve sodródik. Voltaképp sajtómunkatárs lesz. És persze mindig kihasználja, élvezi az előnyöket. Látszólag nincsenek nagyratörő ambíciói, de mihelyt megkínálják ilyen lehetőségekkel, lecsap rájuk, és hajlandó értük bármit vállalni. Kitűnően tud alkalmazkodni és kiválóan képes ily módon előrehaladni. Vonzza a hatalom. Néha ugyan meg-megszólal a lelkiismerete.
Amit sikerül elég hamar el is hallgattatni.
Valóban elég könnyen elcsitul. Sajátosan sodródó, gyáva, megalkuvó, ugyanakkor hihetetlen nagyratörő, miközben visszariad az igazán emberhez méltó feladatoktól. Szóval egy ilyen XX. századi értelmiségi figura gyengeségein keresztül véltem megragadni azokat a történelmi helyzeteket, amiket fontosnak tartok az előtörténetünkből, és persze saját eszmetörténetemből.
És ezzel, valamint a szereplővé beemelt Leni Riefenstahlon és Lakatos Imrén keresztül igen lesújtó kritikát fogalmaz meg az értelmiségről.
Erős kritikának is szántam. Van sok kiemelkedő tehetség, tudás, hozzáértés (Leni a filmművészet része és a maga területén Lakatos Imre egy kuriózum, a tudománytörténet egy fontos figurája), ami erős hatást tudna gyakorolni. És ez, persze, felveti annak a kérdését, miért nem használják jó célokra, a közösségük, nemzetük, az övéik javára. Gondolkodhatunk úgy, hogy mert megalkuvó és gyáva, talán fél is vagy olyan helyzetben volt, hogy kellett a pénz, ám egyre inkább arra kell rájönnünk, hogy vannak, akik eleve másképp állnak mindenhez. Akik nem gondolkodnak a jó út, nem jó út kategóriákban, mert szerintük az élet nem arra való, hogy a mások által előállított nehéz körülmények fogságába ejtsük magunkat azon a címen, hogy szolidárisnak kell lenni, együttérzőnek vagy épp erkölcsösnek. Az erkölcsös viselkedés hihetetlen relatívvá vált. Így akár egy kívánatosnak tekinthető életutat is egészen más normák szerint képzelnek el fölépíteni. Valamiféle sikerorientáltság ez, ami időnként egészen elborzasztóan mély romlottsággal párosul. Ilyenre mai nap is látunk példákat magunk körül. És igazán ez az, amitől az ember hátrahőköl és kétségbe ejti. Amikor nem úgy látja a gonoszt, mint ostoba, erőszakos, hatalomhoz jutott tébolyultat, hanem mint okos, rafinált, hihetetlen jó, de mélységesen erkölcstelen stratégát, ki a nézeteit alkalomszerűen váltogatja, vagy még inkább nézetekkel nem is rendelkezik. Akit nem érdekli, hova juttatja övéit, a rábízottakat.
Erősen áthallásos a forradalmárból kisdiktátorként gondolkodni kezdő Ádám figurája, aki népvezéri ambíciókat táplál és Luciferrel már arra készítteti fel magát, hogyan kell a néppel bánni.
Direktben semmiképp nem akartam írni, mindenki gondol arra, akire akar. Szándékosan nem is Magyarországon játszódik a történet, ezért lett a helyszín Nagyvárad. Egyrészt, mert lenyűgöző, izgalmas város, volt idő, amikor Közép-Európának egyik legfénylőbb csillaga volt, másrészt, mert most épp a határon túl esik, ám mégis ezer szálával kötődik a magyar történelemhez és tradícióhoz. A zsidóság is mint tradíció megjelenik itt, gettóstul. Másik póluson meg ott van Berlin. Persze ezzel együtt mégis magyar viszonyainkról, magyar helyzetünkről és gondolkodásunkról szól leginkább.
Nagyváraddal bejön a kisebbségi lét is, és mintha ebből a tapasztalásból nem okulnának – ugyanúgy megtörténhet bármi, a szolidaritásnak ugyanúgy hűlt helye.
Nem arról híres az emberiség, hogy okulna. Európának ebben a legszörnyűbb, kataklizmákon keresztülment helyein sem. Szokták azt mondani, hogy túl hosszú idő telt már el, kikopott a háború emléke. Zárójel: ilyenkor azért érez az ember némi kudarcérzést, hiszen – még ha nem ezzel a szándékkal is ír – titkon azért mégis abban bízik, lehet e történetekből valamit tanulni.
Említsük meg Évát is, aki markánsabban van jelen, mint Madáchnál. Feminista, ambiciózus nőként, aki, ha úgy vesszük, eléri célját, egyenrangú lesz, sőt, túl is nő Ádámon (miniszter lesz és főrendező). Mégsem változik semmi, nem lesz jobb. Fikarcnyival sem különb ez az Éva: ugyanúgy sodródik, ugyanúgy az ambíciói vezérlik, ugyanúgy a hatalom kiszolgálója.
Megpróbáltam azért, hogy különb legyen. Itt egyébként nem egy Éváról van szó, Lilit az ellenpólusa, időnként pedig valóságos figurákra is ki van osztva a szerepe. Több Éva és több Lilit van, egyikben a hatalom kiszolgálója lesz, a másikban áldozat. És ha mind összegyúrjuk egy figurává, akkor, azt gondolom, önálló döntésből, merészségből, vállalkozószellemből, időnként fölkészültségből, vagyis sok mindenből azért több jut az Éva figurának, mint az alulmaradó Ádámnak. A berlini forradalom Évája pedig – ha már így megvédhetem valamennyire ezt a figurát – mégiscsak felülemelkedik az egészen, gondolkodásban, észjárásban, talán erkölcsileg is.
Az ember tragédiája 2.0 után mi tartotta még fogva ebben az Ádám-történetben, hogy tovább írja beleírva magát is?
Madách műve adott egy bátorítást, egy lehetőséget arra, hogy a hőst tetszés szerint lehessen belevetni egy-egy történelmi szituációba. Az én hősöm azért egy fokkal összefüggőbben cselekszik, kikövetkeztethető az életútja azokból az állomásokból, amiket érint. ’37-ben Nagyváradról indul és Berlinbe megy, aztán visszakerül szülővárosába, a nagyváradi gettóba. ’56-ban találkozik ismét Luciferrel, végül ott a berlini fal leomlásánál. Madáchtól a szerkezetet és a hősök mozgatására vonatkozó felszabadítást próbáltam ellesni és alkalmazni. Másrészt izgatott, hogy regényíróként tudom-e alkalmazni azt a tradíciót, amit a klasszikus drámaírók formailag megalkottak, azaz a kötött formában megírt beszédet. Próbára tettem magam, és ez a jambikus forma aztán egy egészen másfajta gondolkodást hívott elő bennem. Sűríteni kellett az eseményeket és leírásokat, hogy két-három tizennégysoros versszakba beleférjenek. És ilyenkor meglepetéssel tudja tapasztalni az ember, hogy a formához való ragaszkodásnak a gúzsa, azaz a gúzsba kötve táncolás, nemcsak nehezítést jelent, hanem föl is szabadít. Koncentráltabban gondolkodik az ember. Ez egyébként furcsa mód rímelni tudott arra, hogy az életformánk is sokkal szűkebb keretek között mozgott az elmúlt két évben, és jól lehetett arra fókuszálni, ami éppen fontos. Úgy tűnt, a szótagszámlálás jól illik a karanténhelyzethez. A szellemre pedig felszabadítólag is hathat a bezártság, legalább is az ember ezzel ámítja magát.
A forma foglalkoztatta ezek szerint?
A székesfehérvári színháznak készített nagyváradi-berlini színt vázlatnak tekintem az Apfelbaumhoz. Amikor azt írtam, már tudtam, hogy folytatni fogom. Izgatott. Tovább bővítettem, és mindeközben egy műfajváltáson is keresztülment. A dráma műfajából az eposz műfajába emeltem – fölszabadítottam a színpad kötöttségeiből. És közben ez a formai eljárás, engem is felszabadított, nevezetesen az asszociációkkal soha ezelőtt nem bántam még ilyen szabadon, ennyire természetesen.
Valóban izgalmasan szabálytalan, rendkívül csapongó időkezelése és narratívája – ezáltal összecsúsznak az idősíkok, mintha minden szimultán lenne, és nyakig benne lennénk abban, ami volt.
Az alapszabályok is szabadabb elrugaszkodást tesznek lehetővé. Mintha időnként egy tévékészüléken kapcsolgatnánk különféle adókat. Az előhívott asszociációk alkalmat adnak egy narrátor szerepeltetésére is, aki mintha teljesen azonos lenne velem. Ezt a narrátori szerepet minden gond nélkül lehetett nemcsak arra alkalmazni, hogy a személyes emlékeimet is belefűzzem a regénybe, hanem hogy ránézhessen az isteni kinyilatkoztatásra. Ami, persze, hogy stílszerű legyek, istenkísértés, ám ha megteremtődik erre egy lehetőség, miért ne éljünk vele? Más kérdés, hogy mire jutunk. Merthogy ez a legnehezebb kérdés az egészben. Megpróbáltuk megközelíteni az Urat, és kiszedni belőle, mit szól tébolyult történetünkhöz. De vajon okosabbak leszünk-e, ha odadugjuk mikrofonunkat közvetlenül az Úr orra alá? Ez egy nyitott kérdés, hiszen nem ugorhatjuk át saját árnyékunkat. Így ezek mind csak játékok ezekkel az elbeszélői helyzetekkel és megszólalási pozíciókkal, amelyek az Urat helyezték a legfelső polcra. Amit a XX. század persze már megkérdőjelezett, de a hívő ember is gyötrődik azon, a mindenhatósággal hogy fér össze mindez a borzalom. És közben ott van remény, hátha mégis lehet úgy gondolkodni, hogy mehessen előrébb a világ, miközben folyton-folyvást az a tanulság, hogy dehogyis mehet. Napjainkban majdnem ugyanott tartunk, mint a legutóbbi világháború kitörésekor.
Már a legelején el is hangzik, hogy felesleges a küzdés, a bizakodás. A regény végén ráerősít és minden efelé mutat: reménytelen és szörnyű a világ, és egyetlen dolog, amit tehetünk, hogy az ész derűjével vagyunk benne. Ilyen körülmények között viszont hogy maradhat derűs az ész?
Azért alkalmaztam szereplőket. Az egyik így beszél, a másik úgy. Sőt, egy ember is lehet egyszer kétségbeesett, máskor meg bizakodó; amilyen az ember általában is. Jobb esetben, ha képes bizakodásra legalább átmenetileg. Tehát én nem avval az ambícióval írtam, hogy ez legyen a tanulság, a végkövetkeztetés. Ezek összetettebb, olykor kétségbeejtőbb, néha meg mégiscsak valamiféle bizakodásra is nyitó helyzetek. Ki-ki mit olvas ki belőle. Igen, vannak kétségbeejtő helyzetek. Az utolsó sorok viszont nem azok: a szeretetről majd én gondoskodom. Ez egyébként Esterházytól van (a Hrabal könyvéből), allúzió, tőle vettem a keretjátékot. Mint ahogy az Úr szaxofonálni próbálását is. Amit aztán abbahagy, mert rosszul megy neki.
Ezek szerint mégsem hagyott teljesen magunkra?
Nem, persze, hogy nem, azt nem állíthatja senki, hogy részvétlen volna. Csak hát mire megyünk vele?
