Mindenki másképpen ismeri meg a várost, ahol él. Én úgy ismertem meg, hogy tizennyolc évesen, 1967-ben beiratkoztam az akkori egyetlen autósiskolába, az Autóközlekedési Tanintézetbe. Húsz óra tanvezetés. Három héten át hétköznaponként este hattól nyolcig. Oktatóm Benkő úr volt, aki egy agg, de megbízható Skoda MB1000 típusú autó oldalának támaszkodva várt a Dankó utcai telep udvarán.
– Milyen név ez az Odze? – kérdezte, aztán legyintett. – Mindegy is, szálljon be. Itt a kulcs.
Vezetni valamelyest már tudtam, hála apámnak, aki néha átengedte Opel Rekordunk kormányát, és már néhány kört tettem is a Városligetben. Benkő úr tapasztalt oktató volt, rögtön fel is fedezte:
– Maga már tud vezetni, Odze – állapította meg az első sarok után. – Így sokkal könnyebb lesz. – Megveregette a vállamat, majd kék köpenyének zsebéből előhúzott egy kis noteszt. Lapozott benne, aztán kiadta az utasítást.
– Irány a Népköztársaság útja 25.
Ezt az akadályt könnyen vettem. Akkoriban jó volt vezetni Budapesten, a parkolás sem volt gond, alig volt forgalom.
– Fél óráig körözzön, Odze, és jöjjön vissza értem – mondta, amikor megérkeztünk a ház elé.
Érdekes volt egyedül vezetni, élveztem, időben vissza is értem.
– Rendben van – mondta Benkő úr. – Most pedig Budára megyünk, Alkotás utca 32.
Ez is megvolt, lakott a környéken egy ismerősöm, tudtam, merre menjek. Benkő úr itt is fél órát töltött, a kapu előtt vártam. Volt még fél óra az aznapi tanulásból.
– Na, akkor még egy belefér. – Benkő úr a noteszában lapozott. – Ez jó lesz. Van a Moszkva téren egy fodrászat. Ott álljunk meg.
Még egy fél órás körözés, aztán találkozó Benkő úrral, majd vissza a Dankó utcába. Vállveregetés, elköszöntünk egymástól. És ez így ment két hétig, jártunk a Bimbó úton, Soroksáron, Józsefvárosban, megálltunk iskoláknál, kórházaknál, moziknál, így gyakorlatilag megismertem Budapestet, az egyirányú utcákat, a veszélyes gyalogátkelőhelyeket, szóval jól tájékozódtam. Benkő úr kifogyhatatlan volt lakcímekből, a harmadik héten már a külvárosok következtek, sőt, egy alkalommal Gödöllőre is elmerészkedtünk. Nem sokat beszélgettünk közben, oktatóm többnyire a többi autóst szidta, különösen a nőket, akiknek szerinte nem kellene vezetniük, mert alkatilag alkalmatlanok az ilyesféle feladatokra.
– Az ősemberek munkamegosztása helyénvaló volt.
A férfiak vadásztak, pontosan bemérték, hány méterre állnak a célpontként kinézett vadállattól. Ezért tudunk mi, férfiak parkolni. A tolatás pedig végképp idegen a női gondolkodástól. Az irányjelzést pedig egyenesen ki nem állhatják.
– Miért? – Éppen piros lámpánál álltunk, a Blahánál.
– Mert nem arra haladnak, amerre jeleznek. Maga még fiatal, de majd megtanulja. Na, induljunk, zöld a lámpa!
– Engem inkább az érdekelne, miért járunk házról házra? – kérdeztem álnaivan.
– Sok tanítványom volt – mondta merengve Benkő. – Többségük, különös módon nő. Én vagyok a legjobb oktató, természetes, hogy hozzám osztották be a sok tehetségtelent. És hát, tudja, Odze, a kapcsolatok néha megmaradnak.
– Szóval őket látogatja végig – mondtam, némi elismeréssel a hangomban.
– Talán csak nem bűn?
– Nem, szó sincs róla – feleltem.
– És megtanultak vezetni, az is valami.
Amikor megkaptam a jogosítványomat, kezet ráztam Benkővel. Végülis sokat köszönhettem neki.
– Odze, egyszer megkérdezte tőlem, mi a biztonságos előzés titka.
– Emlékszem.
– Akkor elmondom a titkot: ha a kérdés felmerül magában, hogy előzzön, vagy ne előzzön, akkor ne tegye. Akkor már késő. Ez a filozófiám.
És azóta így vezetek. Vagy így is élek?
