A versekben megnyilatkozó én(ek) hol magyar vidéki, hol budapesti, hol külföldi (osztrák, brit) helyszínek között bukkan(nak) fel (vagy fordítva: ezek bukkannak fel az én[ek]ben). Közelebb hozná ezeket a tereket, melyik miért fontos önnek?
A vidék mindig is meghatározott. Nagykanizsán születtem, ahonnan a látótér jó, ha a Balaton déli partjáig elért. Budapest pont ideális volt, amíg tovább nem kellett állnom külföldre mint vendégmunkás. London teljesen összetört, évekig rémálmok gyötörtek miatta. Ausztria számomra végtelenül kedves, puha, praktikus hely volt, ahonnan egyszer csak hiányozni kezdett a magyar nyelv, a mély beszélgetések, és a költészetemhez a magyar viszonyok helyi ismerete. Másrészt pedig egyre inkább úgy tűnik, hogy a szervezetemnek való klímát a térképen dél felé elmozdulva lelem meg, az Alpokban konkrétan nyáron is megfagytam. Egyelőre Dunavecséig jutottam, ami a fővárossal is korrekt összeköttetésben van, és nagyjából Magyarország közepén található.
A kötet három álomszín-ciklusból áll, melyek egy ívet rajzolnak ki: honnan hová vezetik az olvasót?
Az első részben a könyv a családi kötődéseket járja körül, a környezetet, ahol semmilyen biztos támaszpont nem létezik. Így az identitás kérdéseit is feszegeti. Itt óhatatlanul Dante (földi) poklába érkezünk, csakhogy nincsen megszemélyesített vezetőnk, csupán az író által fabrikált verstotemeken, mint cölöpökön ugrálva juthatunk előre. Az anyag és tér, az ESZME világa ez, ahonnan az anyag kinő. Felkészülés csupán a gyakorlatokra, amelyek a második részben válnak a mozgás és az idő, az ERŐ reprezentánsaivá, mintegy purgatóriumi megpróbáltatások, szembesítések által. Végül a kötet az öntudatra ébredés, a földet érés kijózanító víziójával vezet el a kegyelmi állapotban felfedezhető JÓSÁG-ig, avagy a tékozló hazatér: számbaveszi a veszteségeit, és hálát ad azért, amiért van hova (egy lelkiállapotba) érkeznie, ugyanakkor a kerülőutakat meg kellett tennie, az árát meg kellett fizetnie.
„mindig megörvendek, ha a lírai / éntől különbözöm” – nyilatkozik oroszrulett című versében a lírai én. Valójában mennyire privát és mennyire ér a privátzónába (és kiébe) a kötet idegenvezetése?
A megszólaló hangja minden esetben teremtett (és a köteten belül heterogén, többnyire maszkulin). A leírt életesemények, tapasztalatok pedig valósak, olyannyira, hogy helyenként a szöveg a hiperszemélyesség terét nyitja meg ott, ahol meglehetősen idegenül ható tényadatokkal operál (nesze neked általános adatvédelmi rendelet). Célját, szándékát tekintve pedig csak remélhetem, hogy behatol az olvasók privát szférájába, ahol a költő az egyik idegen, az olvasó pedig a másik, ugyanakkor izoláltságuk ellenére létrejöhet egy közös, privát tér az interpretációs aktus alatt.
Az önéletrajziság megrajzolása vagy elfedése, víziójának, ábrándjának felkeltése (az olvasóban) milyen személyes és poétikai konzekvenciákkal járt az ön számára?
Az idegenség és a személyesség összemosása, a személyesség kitágítása, és az idegenség domesztikálása bírt számomra téttel. Egyszerre közel és távol lenni – valahol ez a megfigyelő útja. Másrészt a megfigyelő igyekszik a saját tudati mozgásait is leképezni, önreflexió formájában. Az önéletrajziság pedig további kérdéseket vet fel egy olyan nézőpontból, amelyben a szerző személyes élete az alkotásnak alárendelve bontakozik ki a valóságban, néhol tudatosan, néhol pedig spontán módon.
Mennyire lett a versekben idegenné saját maga számára?
Minden versíráskor el kell idegenítenem magamat ahhoz, hogy megtaláljam a hangot, ami és ahogyan szólni kíván. Különben nem jöhetne létre hiteles szöveg.
Hogy látja (szó szerint) a világot? A verseiben úgy teremtődik újra a valóság, mintha mindig is „ilyen” lett volna, holott tobzódik a nyelvi leleményekben, asszociatív ugrásokban, groteszk képekben – azaz nagyon nyelvi-költői létrehozatal. Az elméje működése kapásból lírai, vagy nagy munkával írja át a valóságot?
Az előbbi igaz rám, az elmém működése ilyen. Nem folyamatosan, de vannak olyan összefüggő éveim, amikor asszociációláncokban gondolkodom. A filmnyelv nagyon közel áll hozzám, mint társművészet, legfőbb inspirációm. A világ számomra filmszerű, de jelenleg inkább már internetszerű. Gyors felvillanások, szalagcímek egymásnak ütközése, össze nem illő tartalmak. Ez is egy film valahol, csak az algoritmus (és a kattintások nyomán vélelmezhető ÉN) rendezi.
Még mindig a versnyelvnél maradva: pimasz, pajkos, ironikus, nyitott, ugyanakkor zárkózott, bizalmatlan, magányos világra nyit teret a kötetben. Hogyan férnek meg ezek egymással versben és verseken túl?
Ennek a kettősségnek a kulcsát Tandori költészetében, és a költészetétől szét nem választható létmódjában is kereshetnénk. Két egészen külön dologról van szó: a versről, ami megköveteli a teljes feltárást, ha az íróját a megismerés leküzdhetetlen vágya sürgeti, ugyanakkor a valóságban az író lehet olyan személyiség, aki egyáltalán nem feltárulkozó, sőt. Ilyen szempontból jobb volna, ha biológia vagy földrajz kutatóként tengetném a mindennapjaimat, de nem ahhoz van tehetségem.
A vers valóságának, hitelességének alárendeltek az egyéni félelmek és vágyak.
Tandorin, Kassákon, József Attilán kívül a kötetbeli nyelvhez milyen költői hagyományokból inspirálódott?
Pilinszky (főleg a kései költészete) említhető még, és egyre inkább. Ő szemléletében, habitusában fontos. Rajta kívül Sylvia Plath és Charles Bukowski hat rám eszméletlenül frissen, ahogyan a témájukat megközelítik, és ahogyan azt a nyelvbe ágyazzák. Amikor kezdenék fulladozni a saját nyelvi teremben, kinyitják az ablakot.
Az előző kötetéhez képest merre mozdult el témában, versnyelvben? Mi volt ennek az oka?
A Konzol című kötetem tartalmazza az összes általam végigjárt ösvényt, ami a költészetemet megalapozta. A címadó vers lassan nagykorú lesz. A tematika hasonlóan változatos most is, mégis a főbb erővonalak megmaradtak: kapcsolatok, metafizikai magány, kapitalizmus-kritika, társadalmi igazságtalanságok, nonszenszek, valamint a háttérben megbúvó istenkeresés. Ahogy az előző kötetben írom: „nincsen a részekhez egész”, a privát idegenvezetésben, úgy tűnik, mégis van valami egész, amit kegyelmi állapotnak nevezhetünk, de azért le kell hatolni a legmélyünkig.
