A 133 napos „vörös farsang” – Mi volt a Tanácsköztársaság?

Az 1919-es Magyarországi Tanácsköztársaság részben az első világháborút követő közép- és kelet-európai forradalmi hullámba illeszkedett, részben a századelőn született baloldali modernizációs programok és programtöredékek radikális megvalósítási kísérleteként értékelhető, ami csak felemásan realizálódhatott az alig 133 napig tartó, de óriási emlékezettörténeti jelentőségű proletárdiktatúrában.

A kommün szélsőjobboldali emlékezete előszeretettel állította be a proletárdiktatúra kikiáltását külföldön kiképzett és „guruló rubelekkel” megtámogatott bolsevik ügynökök puccsának, amely nem élvezte a magyar nép támogatását. Valójában Kun Béláék sosem kerültek volna hatalomra, ha nincs az első világháborús összeomlás, és az a politikai, katonai, gazdasági, társadalmi és – a spanyolnátha-járvány miatt – egészségügyi válság, amivel szemben a Károlyi-, majd a Berinkey-kormány tehetetlennek bizonyult a sikeres őszirózsás forradalom után.

Az első világháború végén ugyanis Közép-Európában egyszerre azonosíthatunk „pacifista-”, „nemzeti-”, „szocialista-” és „parasztforradalmakat”, amelyek aránya változó volt a különböző országokban, ahogy arra Hajdu Tibor rámutatott a Közép-Európa forradalma 1917–1921 című 1989-es művében. Magyarországon a pacifista polgári kormány konfliktusba került az elszakadni kívánó nemzetiségek nemzeti-, az üzemek szocializálást követelő, munkástanácsokat (vagyis magyarországi szovjeteket) alapító munkások szocialista-, és az 1918 novemberében a vidéket lángra gyújtó, földosztást követelő parasztok „forradalmával”, és végül kezdeti népszerűségét felemésztve a Károlyi-rendszer megbukott. A hatványozott válsághelyzetet használták ki a bolsevikok – az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspártból 1903-ban kivált militáns, avantgárd párt tagjai –, akiknek szovjet, illetve például magyar vezetője, Vlagyimir Iljics Lenin és Kun Béla sikerrel aknázták ki, hogy a szociáldemokrata politikusokkal szemben ők nem kompromittálták magukat a háborús politika támogatásával, ami a II. Internacionálé csődjéhez és 1916-os széteséséhez vezetett. (Hogy helyét a III. Internacionálé, vagyis a bolsevik Komintern vegye át 1919-ben.) A világháborút osztályháborúba fordítani akaró Lenin nevét 1917-ig nem is ismerték Magyarországon, ám miután átvette a hatalmat Oroszországban, vers is született róla: Pásztor Árpád volt az első magyar Lenin-óda írója, aki később az első Tanácsköztársaság-ellenes regény, az 1919-es Kelemenék szerzőjeként híresült el.

A végét járó Osztrák–Magyar Monarchia forradalmasításának elősegítésére már 1918 nyarán érkeztek haza Szovjet-Oroszországból egykori hadifoglyokból lett bolsevik párttagok. Ők nagyjából 40-50-en lehettek, de persze jóval nagyobb számban érkeztek haza a nem beszervezett, csak a bolsevik eszmétől „megfertőzött” hadifoglyok. A magyarországi pártalakításra azonban csak 1918 októberében érett meg a „helyzet”. Ezt jelezte a hadifogolyból hivatásos forradalmárrá avanzsáló Kun Béla (1886–1936) Pravdában megjelentetett Elvégeztetett! című cikke, amelyben kinyilvánította egy magyarországi kommunista párt szükségességét. Az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt magyar csoportja 1918 márciusában alakult meg Moszkvában, Leninnel egyeztetve ennek tagjai vállalták magukra, hogy hazatérnek megalakítani a Kommunisták Magyarországi Pártját, amelynek megszervezését pénzzel támogatta Szovjet-Oroszország.

Kalandos út végén a frontról visszatérő ezredorvosnak álcázott Kun Béla november 17-én érkezett meg Budapestre, ahol a mindvégig itt tartózkodó, az antimilitarista akciók miatt 1918 januárjában betiltott Galilei Körben tevékenykedő Korvin Ottónak (1894–1919) köszönhetően már egy szervezett csoport várta. A Kommunisták Magyarországi Pártja (KMP) az 1918. november 24-i megalakulása után élesen támadta az őszirózsás forradalom után hatalomra kerülő Károlyi-kormányt, és különösen az abban szerepet vállaló szociáldemokratákat. Míg a szociáldemokraták 1918 novemberében felfüggesztették az osztályharcot, és a „polgári demokratikus” rendszert igyekezték megszilárdítani, a kommunisták a proletárdiktatúra szükségességét hirdették. Az 1918 decemberében elindított Vörös Újságban a munkások elárulásával vádolták a „szocdemeket”. A „forradalom vívmányait” – és persze saját hatalmukat – féltő szociáldemokrata miniszterek ezért úgy döntöttek, leszámolnak a kommunista politikusokkal, és 1919 februárjában letartóztatták őket. A börtönben „félholtra” verték Kun Bélát a rendőrök, de ezzel csak növelték népszerűségét a munkások és a háborús veteránok között, miután a legolvasottabb bulvárlap, Az Est tudósítója interjút készített az összevert Kunnal, és ezzel akaratlanul is a munkásmozgalom mártírjává tette.

Amikor a Vix-jegyzék átadása után 1919 márciusában tetőzött a válság, és a Berinkey-kormány lemondott, a szociáldemokraták már nem mertek egyedül kormányt alakítani, és kiegyeztek a börtönnel lévő kommunistákkal. A források többsége szerint ez Károlyi Mihály (1875–1955) tudta nélkül történt: lemondó nyilatkozatot fogalmaztak a köztársasági elnök nevében és ráhamisították az aláírását. Mire Károlyi föleszmélt, már kikiáltották a proletárdiktatúrát, a szociáldemokrata és a kommunista párt egyesült Magyarországi Szocialista Párt (MSZP) néven. (A párt neve 1919 júniusában Szocialista-Kommunista Munkások Magyarországi Pártjára változott.)

Kun Béla az 1918-as szovjet-orosz alkotmányt – melynek másolata lett az 1919-es magyarországi – ismertető Mi a Tanácsköztársaság? című írásában foglalt állást a proletárdiktatúra és a tanácsokra épített államszervezet mellett. A kormányt is Forradalmi Kormányzótanácsnak nevezték el. Ebben először csak két népbiztosi pozíciót bírtak a kommunisták, a többi népbiztos szociáldemokrata lett, elnökké is a szociáldemokrata Garbai Sándort (1879–1947) választották. A tényleges vezető azonban a külügyi népbiztos Kun volt. Később felére nőtt a kommunisták aránya a kormányban, amikor a népbiztos-helyettesek népbiztosok lettek. A pártegyesüléssel a kommunisták és a szociáldemokraták közti ellentétek nem tűntek el, utóbbiak mérséklő szerepet játszottak a proletárdiktatúra vezetésében – például a terror kérdésében, ahogy azt alaposan dokumentálja Varga Lajos a Kényszerpályáról tévútra – Szociáldemokraták a Tanácsköztársaságban című 2019-es könyvében. Mivel a Forradalmi Kormányzótanács tagjai közt a zsidó származásúak aránya meghaladta a 60 százalékot, a Horthy-korszakban „zsidódiktatúraként” azonosították a proletárdiktatúrát. De a népbiztosoknak egy ateista és internacionalista politikai mozgalom tagjaiként semmiféle zsidó identitásuk nem volt. A zsidók nagy aránya a munkásmozgalom résztvevői között azzal magyarázható, hogy a megvalósult jogi emancipáció ellenére a zsidókat továbbra is diszkrimináció érte a mindennapokban. Az internacionalista mozgalom lehetőséget adott nekik, hogy elhagyják „zsidóságukat”, ami a maradéktalan társadalmi beilleszkedésüket akadályozta.

A Tanácsköztársaságban a 18 éven felüli férfiak és nők választójogot kaptak, de a választásból kizártak a klerikusokat, illetve „kizsákmányolóként” azt, akinek alkalmazottja volt, és így a törvényhozók értelmezése szerint munkanélküli jövedelemhez jutott. De hiába kaptak választójogot a nők, egy részük nem mert szavazni, és sok helyen nem is engedték őket voksolni, mert a férfiak féltették tőlük a választás „komolyságát”.

A kommün jelentős előrelépést hozott a nők emancipációjában. A proletárdiktatúra kikiáltása után elterjedt a rémhír, hogy a nőket kommunizálni fogják, és majd „gyerekgyárakban” kell szülniük. E tévhitet cáfolta a Kommunizáljuk-e Zsófit? című emlékezetes kiadvány – szerzője titkon Ady Endre korábbi jegyese, Dénes Zsófia (1885–1987) volt –, amely azt állította, hogy a kommün valójában „felszabadította” a nőket azzal, hogy megkönnyítette a válást, így az asszonyok kiléphettek a rossz házasságokból. Az a rémhír is elterjedt, hogy a templomokat bezárják, és mozikat rendeznek be bennük, de ezt se tervezték. Viszont antiklerikális intézkedésként az egyházi tanárok csak civil oktatóként maradhattak meg az iskolákban.

Az 1918 előtti legégetőbb „sorskérdésnek” a földkérdés számított Magyarországon. A Tanácsköztársaságban nem folytatták a Károlyi-rendszer utolsó heteiben megkezdett földosztást, hanem állami termelőszövetkezetté alakították a nagybirtokokat, ez azonban csökkentette a proletárdiktatúra támogatottságát a földosztásra váró szegényparasztok között. Az üzemeket köztulajdonba vették: minden 20 főnél több munkást dolgozó üzemet államosítottak, és az irányításukat elvileg a munkástanácsok kezébe helyezték. A gyakorlatban azonban a korábbi menedzserbürokrácia sokszor megőrizte pozícióját (ahogy a nagybirtokoknál jellemzően a korábbi jószágigazgatókból lettek a termelési biztosok). A kommün idején bevezették a nyolcórás munkaidőt és felemelték a fizetéseket, órabérben fizetve azokat. Ennek azonban negatív következménye lett, így a termelés ösztönzésére már 1919 júniusában visszaállították a teljesítményalapú akkordbérezést.

A bérek felemelése mellett egyéb szociálpolitikai intézkedések is fontos szerepet játszottak a kommün kezdeti népszerűségében. Így a magánparkok, a fürdők megnyitása, valamint a proletárok polgárlakásokba költöztetése, utóbbi azonban hamar sok konfliktust okozott az együttélés nehézségei miatt. A kulturális életben az addig hivatalosan el nem ismert modernista és avantgárd művészek kerültek vezető pozíciókba.

Habár a Tanácsköztársaság a proletariátus diktatúráját hirdette, az első három héten széles körű támogatást élvezett, és valóságos „nemzeti lelkesedés” kísérte a kikiáltását. Az internacionalista kommün létrejöttének fő oka ugyanis a nacionalista felháborodás volt amiatt, hogy az antant meg akarja csonkítani Magyarországot. A támogatás különös módon éppen addig tartott, amíg valóban meg nem kezdődött a román csapatok támadása Magyarország ellen 1919. április 16-án. Ekkor a Forradalmi Kormányzótanács tagjai megijedtek, megkezdődtek a túszszedések az ellenforradalmi szervezkedések megelőzésére. A vörösterror is csak a román támadást követően szabadult el, bár A vörös uralom áldozatai Magyarországon című 1923-as munkában szereplő 590 meggyilkolt száma más országokéval összevetve viszonylag alacsonynak mondható. Ráadásul a könyvet szerző Váry Albert ügyész a vörösterror áldozatai közé számította a tűzharcban elesetteket vagy a bűnelkövetés miatt kivégzett köztörvényes bűnözőket is, így lett nála a vörösterror áldozata egy tetten ért betörő is. Ha őket nem tekintjük a vörösterror áldozatának, akkor Hajdu Tibor, illetve Bödők Gergely történészek számításai szerint a szám 380–365-re csökken. Mai szemmel ez is sok, de látni kell, hogy 1918–1920-ban még lényegében nem ért véget a világháború Közép- és Kelet-Európában.

Miközben neves baloldali művészek (például Móricz Zsigmond) elhidegültek a kommüntől, sok jobboldali katonatiszt kitartott a Tanácsköztársaság mellett, abban bízva, hogy szovjet-orosz katonai támogatással a magyar Vörös Hadsereg sikeresen tudja megvédeni a magyar határokat. Az 1919. májusi-júniusi, a rövid életű Szlovák Tanácsköztársaság kikiáltását eredményező felvidéki előretörést követően azonban Stromfeld Aurél (1878–1927) vezérkari főnök lemondott, mert Kun Béla elfogadta Georges Clemenceau békeajánlatát, és kiüríttette a visszaszerzett területeket, mert ezt hitte, hogy így megköti a „saját breszt-litovszki békéjét”. A románok azonban nem tették meg ugyanezt, holott a Clemenceau-paktum értelmében meg kellett volna tenniük. A Stromfeld vezetése nélkül maradt, az önkéntes visszavonulás miatt demoralizálódott Vörös Hadsereg 1919. júliusi, románok elleni tiszántúli offenzívája így hamar összeomlott, amit a Forradalmi Kormányzótanács lemondása is követett 1919. augusztus 1-jén. A Tanácsköztársaság bukásának tehát elsősorban katonapolitikai okai voltak, de az osztályellentétek, valamint a főváros és a vidék ellentétének kiéleződése miatt hosszabb távon már amúgy se maradhatott volna fenn teljes külpolitikai elszigetelődésben. Ahogy Kun Béla megfogalmazta: „mi a Magyarországi Tanácsköztársaság sorsát a nemzetközi proletárforradalomra alapítottuk” – a világforradalom azonban elmaradt.

A cikk a Bolyai János Kutatási Ösztöndíj támogatásával készült.