A kultúra piaci működése gyászosan saját cinizmusába abszurdizálódott. 2015-ben készült Ukrajnában egy sorozat, A nép szolgája, amely kíméletlenül szatirikus képet nyújtott az ország helyzetéről, politikai életéről. Főhőse egy történelemtanár, aki tanítványainak furfangja következtében megnyeri az elnökválasztást. Nem láthattuk, mert a tévécsatornák mindig a várható nézettséget méricskélik: kit érdekel egy ukrán sorozat? Az ukránokat mindenesetre érdekelte, óriási siker lett, és további két évadot ért meg. S talán csak azért nem többet, mert a főszerepet játszó népszerű komikus, médiaceleb Volodimir Zelenszkij 2019-ben valóban elindult az elnökválasztáson – és a nép a fejére tette egy ciklusra a koronát. Ha a filmben jól csinálta, menni fog az életben is. Furcsa eset, megint itt lett volna az alkalom a sorozat bemutatására, de a fejvakarás más döntést szült: kit érdekel az ukrán elnök? Ugyan felmerülhetett, hogy országának öt éve konfliktusa van az oroszokkal, Krím, Donyec-medence, de ez is kevésnek bizonyult. Kit érdekelnek az ukrajnai perpatvarok?
Hát egy hónapja már érdekelnek. Annyi kellett hozzá, hogy tankcsőre tűzve az európai országok örök békébe vetett hitének 77 éve tartó illúzióját, Oroszország megtámadja Ukrajnát. Hogy mindenki sárga-kékre sápadjon, és megtanulja, hol van Kijev, Harkiv, Mariupol, és kicsoda Zelenszkij. Na, hát most akkor jöhet az a sorozat! Hacsak nem roppan össze azonnal Ukrajna, az elnök meg nem hal, el nem elmenekül. De rendben, kitartanak, Zelenszkij igazi hős lett, ráadásul mai vágású, médiát jól forgató. Akkor viszont rajta! Indulhat világhódító útjára A nép szolgája! Első évad! Hét év késéssel.
Megkövezni persze nem fogjuk a RTL Klubot, hogy műsorára tűzte ezt a produkciót. (A Netflixre is felkerült angol felirattal.) Örülni akarunk neki, csak most egyszerűen nem lehet felszabadultan nézni. Pedig mekkorákat lehetne röhögni rajta. És lehetett volna hét évvel ezelőtt is. Mert mi itt a posztszocialista térségben értjük minden kockáját, vesszük az összes poénját. Ez a mi világunk. Sajátos, mócsingosabb összetételben, de ráismerünk. Az ukrán változatban az oligarchák uralják a politikát, kicsit a jelcini modellre emlékeztetve, de nyitott az út putyini, orbáni, mai lengyel, cseh irányba, és megfordítva.
Társadalmi drámák mellett sok vígjáték is készült már Kelet-Európában a rendszerváltás máig tartó folyamatának ellentmondásairól, torz jelenségeiről. De általában a hétköznapi polgári szférában mozogtak, átlag munkavállalók és kisvállalkozók között, ide kötődtek be a maffiózók, itt fakadt fel a szegénység, kiszolgáltatottság. A nép szolgája egyike azon kevés próbálkozásnak, amely bevezet a nagypolitika kulisszái mögé, méghozzá kíméletlen szókimondással. Zelenszkij hősének több monológja is éles politikai vádirat a cinikus visszaélések, a mindent átható korrupció, az autoriter hatalmi ösztönök és az emberek nyomora, kitaszítottsága ellen. Az első még indulatból hangzik el az iskolában, ám ez alapozza meg útját az elnöki szék felé, mert diákjai fölveszik, felteszik a közösségi hálóra, ahol elnyeri a fél ország tetszését. Aztán jönnek még súlyosabb kritikai szónoklatai a „verekedős” parlamentben, sajtótájékoztatókon. De a sorozat nem merül ki a verbális csipkelődésben. Élvezetesen bonyolítja a „népmesei” szituáció cselekményszálait. A közös ukrán-orosz kulturális térből érkező rendező, Alekszej Kirjuscsenko remekül érez rá – Eldar Rjazanov életművére emlékeztetve – egy egészen finom szovjet filmvígjátéki stilizációra, amellyel történelmi dimenzióban tudja láttatni a közeget, a lakótelepek életétől az államigazgatási irodák rangjátékáig.
A nép szolgája régiónk kulturális közkincse lehetne, mert rendszerként jeleníti meg világunkat, provinciális hagyományaival, szemléleti reflexeivel együtt. Fergeteges jelenet, amikor a volt elnök alkoholba borulva nem akarja átadni a hatalmat. Úgy kesereg, mint akit leváltott a párt: „Hát ezért gürcöltem? Ezért tanultam meg ukránul?” De hogyan tudja jobb, demokratikusabb irányba terelni ezt a nyerészkedő káoszt egy elnökké varázsolt puritán történelemtanár? A mese keserű választ ad: sehogy. Pontosabban ugyanúgy, ahogy minden történik errefelé – patriarchális, paternalista eszközökkel. Hősünk csípőből, könnyedén lenyesi az urizáló privilégiumokat, majd a mélyebb átalakítás demokratikus formáival próbálkozik. Pályázatot ír ki például a legfontosabb miniszteri posztokra. De mikor látja, hogy ezeket a csatornákat szétrohasztotta a korrupció, csak egyet tehet: volt osztálytársaiból összerakja a maga csapatát. Ahogy azt nálunk szokás – csak a jó szolgálatában. Így lehet megfékezni a visszaéléseket, a lopást, és le tudják leplezni a miniszterelnököt. Nyilvánosan megszégyenítve. Ez is ismerős. Mint ahogy mi Zelenszkij valódi történetén se lepődhetünk meg. Valaki eljátssza a főhőst egy mesében, amiből valóság lesz, majd az véres fordulatot vesz, és megteremt az elnökből egy hazáját védő mesehőst. Akit akár a halálába is követ egy igazi színész.
