A Szegedi Nemzeti Színház színpadán sok a rúd. (Díszlettervező: Kiss-Benedek Kristóf, Kalászi Zoltán). Mozart operája, a Don Giovanni esetében azonnal a miliő és a történet erotikájára asszociálunk. Jön is aztán a szegedi teátrum tánckara, fiúk, lányok alsóneműben, később botokkal. Az egész tehát nagyon is indokoltnak tűnik, mégsem működik tökéletesen. Az alsóneműk izgalmasak, mint ahogy a mozdulatok is. A táncosok mindent megtesznek, mégsem érződik a szenvedély. Lehet, benne van, hogy Don Giovanni már épp kezd belefáradni a nőket hajszoló életmódjába, ráadásul épp rossz napja is van, a táncosok gépiesen, szinte érzelmek nélkül teszik azt, amit kell. A főszereplőink pedig szintén mennek tovább azon az úton, ahol eddig jártak, még ha tudják, hogy az már nem vezet sehova, legfeljebb az ördöghöz.
Horváth Csaba tanítványaival együtt évek óta egy markáns színházi mozgásnyelvet jegyez. Produkcióik a hazai színházi élet fontos újító állomásai. Ez a szándék és az eredmény lenyomata a szegedi Don Giovanni esetében is jó érzékelhető. A rendezés megmozdította az operát (színházi értelemben is) és az énekeseket is. Az egyik szereposztásban a címszerepet Sándor Csaba énekelte. Az ő figurája még tele van erővel, jól állnak neki a mozgások, még az akrobatikus mozdulatokat is megoldja. Ez igaz a Leporellót játszó Cseh Antalra is. Olyan helyzetekbe kerül, amiket valószínűleg eddigi énekesi pályáján nem élhetett meg. Fegyelmezetten, sőt olykor kedvvel végre is hajt mindent. Mindketten énekelték már a szerepüket korábbi Don Giovanni-előadásokban, ezért jól ismerték a feladatot, ez valószínűleg könnyebbséget jelentett. A hölgyek közül különösen a Zerlinát játszó Bordás Barbara villantja meg színészi talentumát.
A Szegedi Szimfonikus Zenekart felváltva Dinnyés Dániel és Hermann Szabolcs vezényli, utóbbi a második premieren túlzottan visszafogta a muzsikusokat, ez a ritmuskülönbség az egész előadásra kihatott. Remek rendezői ötlet, hogy a kőszobornál a vacsorán Don Giovanninak feltálalt étkeket a tánckar hölgy tagjai játsszák el. Miközben tényleg megmozdult az opera Szegeden épp a Don Giovanni mutatja, hogy ebben a kísérletező törekvésben vannak még tartalékok.
A Magyar Állami Operaház is megkereste Horváth Csabát. A felkérésből előadás született, mégpedig a Kereszt kantáták az Eiffel Csarnokban. Bach basszus hangra írt kantátáira jött létre egy kifejezetten lüktető, több elemében izgalmas összművészeti produkció. A tánckar ezúttal Horváth Csaba másodéves növendékeiből és a Forte Társulat néhány táncosából állt. Kovács István pedig nem csak nagyszerűen énekelt, hanem óriási alázattal olvadt bele az igencsak látványos összképbe. Miközben a vallásos szövegeket hallgattuk (magyar szöveg: Lackfi János) a táncosok egyrészt egy időutazást kínáltak, másrészt a szenvedéseinket, örömeinket és harcainkat jelenítették meg, felerősítve az egyéni történeteket is. A mozdulatok remek kompozíciókká váltak néhol ellenpontozva, máskor kiemelve Bach dallamait. A Magyar Állami Operaház zenekarát Halász Péter dirigálta ihletetten. A Kereszt kantáták egy órányi nyugtató fohászként adtak némi reményt a bizonytalan jövőre.
Mozart: Don Giovanni. Szegedi Nemzeti Színház. Rendező: Horváth Csaba
Bach: Kereszt kantáták. Eiffel Műhelyház. Rendező: Horváth Csaba
