Felületes szemlélő azt mondhatná: végre-valahára megjött a magyarországi megyéspüspökök esze. Ideje is lenne már. A Magyar Katolikus Püspöki Konferenciának sok van a rovásán. Az apostolok utódai hazánkban körülbelül két évtizede követték el az „ősbűnt”, tudniillik akkortájt másztak bele nyíltan a pártpolitikába.
A hatalma elvesztésétől rettegő Orbán Viktor 2002-ben csatasorba állította a katolikus klérust is, bár a papokat nem nagyon kellett noszogatni. Féltették ők eléggé azokat a privilégiumokat, amelyeket Orbán első kabinetje juttatott nekik. Tudták, hogy a miniszterelnök hitvallása a tragikus sorsú XVI. Lajos francia királyéhoz hasonló: „Sohasem egyezem bele egyházam és nemességem kifosztásába!” (Nemességen ebben az esetben a Fidesz gazdasági holdudvara értendő.) Kifosztás persze egy csöppet sem fenyegette a Magyar Katolikus Egyházat, hiszen Horn Gyula még 1997-ben megegyezett a Vatikánnal a szóban forgó felekezet jogállásáról. A püspökök azonban vérszemet kaptak, többet akartak: állam és egyház teljes összefonódását, a szekularizáció évszázados vívmányainak semmivé tételét. Orbán pedig biztosította őket arról, hogy partner ebbéli törekvéseikben.
A baloldali kabinetek idején aztán mindennapossá vált a kampányolás a szószékről. A 2006-os választási év elején az MKPK körlevelében világgá kürtölte: „Nemzetünk nagyon nagy bajban van, csak Isten irgalma menthet meg minket.” 2008-ban, az úgynevezett „szociális népszavazás” napján imát rendeltek el az istentiszteletek végén; nem lehet kétségünk afelől, hogy a szóban forgó referendum Orbán számára kívánatos eredményéért fohászkodtak. A klérus dicstelen tevékenységének gyümölcse két évvel később beérett, a „fülkeforradalom” győzelme elhozta a püspököknek a Horthy-korszak reneszánszát. Részt vettek a hazai társadalomra kényszerített, nemzeti konszenzus nélkül létrehozott Alaptörvény megszövegezésében. Jóleső örömmel nyugtázták, hogy egyházuk a Fidesz által dominált törvényhozás jóvoltából bevettnek minősül, míg például Iványi Gábor gyülekezetét Orbán Viktor személyes bosszúja megfosztotta ettől a státusztól. Tizenkét éve hallgatásukkal asszisztálnak minden orbáni jogtipráshoz, a nekik juttatott állami milliárdokért cserébe.
Igen ám, de ez a szégyentelen kollaboráció híveinek tömegét idegenítette el a hazai katolikus egyháztól. A népszámlálási adatok önmagukért beszélnek. Ennek tükrében kell értékelni az MKPK azon döntését, miszerint idén nem adnak ki külön választási körlevelet. Újra felteszem tehát a kérdést: megjött volna a megyéspüspökök esze? Dehogy!
Megértették, hogy az elmúlt két évtizedben túllőttek a célon, s megriadtak templomaik kiürülésének veszélyétől, felekezetük marginalizálódásától. Nem az ellenzék győzelme fenyegeti őket, hanem a társadalom megvetése.
Nagyböjti körlevelükben azért csendben letették a maguk voksát: híveiket a Fidesz legújabb „csodafegyverének” számító, abszurd és értelmetlen „gyermekvédelmi” népszavazáson való részvételre buzdítják. Orbán Viktornak ebben a választási évben meg kell elégednie ezzel a szimbolikus gesztussal a honi klérus részéről.