Mit érdekel minket a pápa,
a véghetetlen hitviták,
kinek hátán diófát vágnak,
Mit használ annak száz barát?
Béküljetek ki, hitvitázók,
a nagy kérdés elétek áll:
Elég a teológiából,
előbb kenyér, aztán morál!
Csak egy parányi földet kérünk,
Számunkra, kik milliók vagyunk,
Ulrich von Hutten a vezérünk,
A szabadság a jelszavunk.
Egyáltalán nem a pápákról akarok elmélkedni, csak ez a dal valahogy a fülemben maradt mozgalmas ifjúkoromból. Nagyjából a „fényes szelek” tájékán tudom az emlékeim közt elhelyezni, Geyer Flórián dalával („A földnek kérges népe mi vagyunk...”) társítva – ami viszont teljes bizonyossággal a népi kollégisták repertoárjába tartozott. Pontosabban oda is, mert közös kulcsszavaikat a '45 utáni zsenge demokrácia majd' minden irányzata használta. A Geyer Flórián dala benne volt a Föld, kenyér, szabadság című dalos-füzetben is, különféle társadalmi és politikai töltetű dalok, indulók társaságában – mint a Hej, kenyér, barna kenyér! („ki rajtad él, nem henyél”), a Bécsi munkásinduló („Munka hadának a lépése dobog...”) stb.
(E kiadvány nem összetévesztendő a hasonló című másik Szikra-brosúrával, amely Rákosi Mátyás 1945. április 11-ei debreceni programbeszédét tartalmazza. Egyébként az is az igazsághoz tartozik, hogy ekkor még a leghithűbb kommunisták is hosszabb kifutásúnak képzelték a koalíciós kormányzást, s nem mindegyikük vette könnyedén az éles kanyart, amikor Sztálin kiadta az ukázt a totális hatalom megragadására.).
Azt is csak afféle lábjegyzetként illik megemlítenem, hogy amikor pontosítani akartam a forrásomat kenyér és morál tekintetében, Faludy György életművében találtam meg a „Parasztnóta” egy jóval bővebb változatát (első megjelenése a Korunk című folyóirat 1937. novemberi számában volt). A költő a további kiadásokban hol műfordításként, hol saját költeményeként vállalta, hol pedig nem is jegyezte e munkáját. Ugyanakkor érdekes jelenség kulcsszavainak (hihetőleg nem is véletlen) egybecsengése Brecht Koldusoperájának azon szentenciájával, hogy „előbb a has jön, aztán a morál” (Vas István fordtíása).
A megzenésített változat eredetéig nem tudok visszamenni, hiszen a nemzedék, melynek tagjai énekelték, már rég’ nem él. Azt a kései lejegyzésű emlékfoszlányt pedig nem tekinthetjük teljesen egzakt forrásnak, mely szerint a Szociáldemokrata Nyári Szabadegyetem hallgatói közt nagyon népszerűek voltak a Buday (?) által megzenésített költemények. Az viszont kétségtelen, hogy a radikális szociáldemokrata költő többszörösen is igen aktív munkatársa volt a Népszavának. (Lásd Csiszár Gábor Faludy-monográfiáját az interneten.)
De elég a filológiából! Térjünk vissza napjaink gondjaihoz: azaz hogy mit hasznosíthatunk történelmi tapasztalatainkból? Miközben a szóban forgó dalszöveg kapcsán a nyelvtani formulában rejlő tartalmat kutatom, ami a többes szám első (és második) személyében fejeződik ki, egy pillanatra meg is torpanok: nehogy még aknára lépjek! A mi és a ti szembeállítása kétélű fegyver. A politikai harcban nélkülözhetetlen, ám önpusztító erejű is lehet.
A második világháború után eszmélő és remélő ifjú nemzedéket szemmel láthatóan jellemezte bizonyos határozott „mi-tudat”, amely dalainak jó részében is megmutatkozott. Mondandóm szempontjából talán elegendő lesz egyetlen példát idéznem (mely teljes bizonyossággal a népi kollégiumok világából származott, s az egykori kollégisták még az '50-es évek derekán is énekelték).
Nem ismerünk címet, rangot,
ágas-bogas koronát.
Szerszámot a naplopónak,
ásót, kapát, vasvillát!
Legyen kérges annak is a tenyere,
aki miatt nincs a népnek kenyere.
Itt is határozott sajátcsoport-tudat szólal meg egy nekünk, a népnek ártó csoporttal szemben. Semmiképp sem szeretném az osztályharc lefagyasztott szellemét fölmelegíteni és kiereszteni a palackból, de a maga korának kihívásaihoz képest kell értékelnünk minden társadalmi mozgalmat és politikai akciót. Ilyen tekintetben a megidézett történelmi időszakban bizonyos plebejus öntudat (kollektív identitás) építgetése szükségszerű és előremutató volt akkor is, ha később – egypártrendszeri kontraszelekció és hazug szólamok hatására – „proletár” osztálygőggé és pozícióféltéssé fajult.
Szándékosan csak egy meghatározott, jóhiszeműen induló csoportmozgósítást említek, és nem szólok az eleve rosszhiszeműekről, mint például az antiszemitizmus, a kuláküldözés, az etnikai és szexuális kisebbségek célkeresztbe helyezése. Ezek mind hatásos identitásképző technikák, ha erkölcsileg bármennyire is elítélendők.
Ha egy morális alapokon nyugvó politikai kultúrára fölesküdött társadalmi csoport meg akar szabadulni az amorálisnak ítélt kormányzattól és klientúrájától, mindenekelőtt önmaga közös identitását kell megfogalmaznia akkor is, ha tagjai sok tekintetben eltérő nézeteket vallanak. Ezzel egyidejűleg – tetszik-nem tetszik – körvonalazni kell az ellenérdekű célcsoportot („aki miatt nincs a népnek kenyere”).
És itt jön gyakorta a nagy nehézség! A demokratikus elvekkel nyilvánvalóan ellentétes mindenfajta csoportdiszkrimináció. Ám erős „mi-tudat” nélkül esélytelen bármiféle változtatni akaró csoport a minden szabályt félrerúgó ellenféllel szemben. Adott esetben a hatalmon lévő csoport olyan dühödten gyártja az érzékletes ellenségképeket, akár az ősember vési a falba a rituális célpontul szolgáló barlangrajzokat. Fogalmakat fantomizál, majd arcot ad nekik. (Talán nem is kell a konkrétumokat sorolni.)
Tagadhatatlan, hogy az aktuális ellenzék is megpróbál bűvész-inaskodni a szavakkal – csak éppen vérszegény eredménnyel. A változtatni akaróknak is vannak fogalmakból formált fantomjaik és még arcok is adódnak (szinte maguktól), mint a korrupció és a korrupt személyek serege, de a korrupciónak mint rendszernek és a (különösen) korrupt személyek sokaságának mint megtestesült célcsoportnak kétséget kizáró összekapcsolása esetünkben még várat magára. (Persze az is tény, hogy a korruptság határainak meghúzása adott társadalmon belül nem olyan egyszerű feladat.)
És itt van a jogállamiság „fantomja” – amit persze egyáltalán nem érez fantomnak, akit személyében érint a jogbiztonság hiánya, de az emberek többsége hajlamos legyinteni, hogy „csak az eső esik”, amikor amúgy derült az ég...
Summa summarum: nehéz etikusan harcolni etikátlan ellenféllel. De a győzelem esélyét szerencsére nem csak az ellenségkép ügyes megválasztása adja. A történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy legalább ennyire fontos – sőt jóval fontosabb! – a saját csoport pontos kijelölése, és a számára érzékelhető társadalmi mobilitást ígérő jövőkép felvázolása.
A történelem – tetszik, nem tetszik – azt is tanúsítja, hogy ígérni könnyű, de adni csak az tud, aki mer elvenni is. Szomorú példáit a „társadalmi igazság” nevében elkövetett intézményes szabadrablásnak ezúttal kár lenne sorolni (zsidótörvények, kuláküldözés, különféle kitelepítések stb.), amikor a mai változtatni akarók nem mások által létrehozott javak kisajátítására szerveződnek, hanem éppen a mások által létrehozott javak kisajátítása révén – értékteremtő erőfeszítések nélkül – élősdi életvitelt folytató „politikai vállalkozó” réteg elszámoltatására. Ma ez a feladat szerepel itt és most a történelem napirendjén. Ám ha az állampolgárok kritikus tömege az igazságosabb átrendeződés ígéretének hallatán nem reméli, hogy „jól jár” a változással, nem kockáztat. Nem lép ki a komfortzónájából.
Az ellenzék véleményvezéreinek (ha vannak ilyenek) „defantomizálniuk” kell a nehezen megfogható jogállamiságot: pontosan meg kell jelölni, kitől, mit fog az új kormányzat elvenni (visszavenni!), és kinek mit fog visszaadni. Majd – belátható időn belül – adni. Értve ezen anyagiakat és életlehetőségeket.
A „hitviták” helyett a kenyérről kell tehát beszélni, ha a német parasztháború és a reformáció – valamint egyéb reménykedő korszakok – szellemét idéző sorrendet nem is kell ma követni. A morált ne a kenyér után követeljük, hanem már a kenyér (újra)elosztásánál.
