Afféle búcsúlevélnek szántam ezt az írást. Egy dicsőséggel induló, ámde dicstelenül záródó pályafutás lezárásaként. Mert valahogy, éppen e dicstelen mivoltából fakadóan, biztos voltam benne, hogy Orbán Viktor karrierje itt és most véget ér. No de hátrább az agarakkal, hátrább a búcsú gondolatától; mai tudásunk szerint egyáltalán nem biztos, hogy ez a politikai pálya most megszakad, nagyon is elképzelhető, hogy részint a sajátosra hajlítgatott választási rendszernek köszönhetően, illetve a magyar társadalom többségének(?) érdektelensége, közönye miatt Orbán újabb négy évet kap, mi pedig újabb négy esztendő veszítünk el, ha nem többet.
Felesleges tehát búcsúról beszélni, még akkor is, ha biztosan állíthatjuk: a jelenlegi magyar miniszterelnök messze kitöltötte azt az időt, ami rá szabatott, sőt, annál jóval többet is. Amennyire lehet, annyira meg is mérgezte ezt az országot, amennyire lehet, annyira meg is osztotta ezt a társadalmat, és amennyire lehet, annyira be is oltotta a gyűlölködés szérumával. Ha sok-sok hibával is, de egy felszabadult, reménykedő országot tett vagy reménytelenné, vagy számítóvá, lökte az erkölcsileg megvetendők mezőnyébe.
De ne szaladjunk ennyire előre. Már csak azért sem, mert ugyan azzal indítottam, hogy Orbán pályafutása dicsőséggel indult, de ahogy belegondolok, egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy ez az állításom megállja a helyét. Saját élményem viszonylag kevés van azokból az időkből, jobbára Pünkösti Árpád nagyszerű könyvéből tájékozódhattam (Szeplőtelen fogantatás), és ismerhettem meg valamennyire főhősünket. Főhősünket, azt a feltörekvő, ambiciózus fiatalembert, aki jól fel- és kiismerve a roskadozó diktatúrát lépett be a politika világába. Nem akarok méltánytalan lenni vele szemben, igenis kellett bátorság ahhoz, hogy a végelgyengülésben szenvedő szocializmusnak nevezett valamiben ellenzékiként lépjen fel, nem állíthatom, hogy az ellenállás kockázat nélküli volt, de talán éppen ebben rejlik Orbán fő erénye: a helyzetek fel- és kiismerésében. Hogy fel tudta mérni: az a rendszer már nem képes olyan mértékű leszámolásra, mint az ötvenes évek Rákosi-, vagy hatvanas évek Kádár-korszaka. A jogi egyetem hallgatójaként, valamit a világban lezajló folyamatok ismerőjeként jól következtetett: amit a jog nem szankcionál, azt már ez a szisztéma büntetni sem képes. Ismétlem: kellett ehhez persze bátorság, de mindenekelőtt megfelelő tájékozottság, és mérlegelni tudás: mi az, amit szabad, mi az, amit megengedhet magának és a csapatnak, és mi az, ami akár az egyetemi létét is veszélyezteti. Mindez párosult a sokszor megénekelt vidéki öntudattal, azzal a határozottsággal, amellyel képes volt kiemelni önmagát a meglévő kisebbrendűségi érzéseiből, és azt épp az ellenkezőjébe átfordítani. Ezért válhatott már a kollégiumi évei alatt, annak szubkultúrájában vezetővé, kezdetben e közösség irányítójává. Meggyőződésem, hogy Orbán már akkor több mint tudatosan készült a nagyobb feladatokra, elsősorban is arra, hogy vezetői, irányítói kvalitásait a tökéletességig fejlessze. Állítom: minden olyan irodalmi alkotást elolvasott, amely az irányítás művészetét taglalta, és itt most igyekeztem udvariasan fogalmazni, mert azért vannak szép számmal olyan munkák, amelyeket nem szívesen sorolnék az irodalmi alkotások körébe, ám ezek gondolatai, mondatai, módszerei is feltűnnek eszköztárában.
Amikor ezt mondom, már jó nagyot ugrottam előre időben, mondhatni éveket; azokhoz az esztendőkhöz vezetem most az olvasót, amelyek csak megerősítik az alapállításomat: Orbán politikai pályafutását egyáltalán nem minősíthetjük dicsőségesnek. Ott vagyunk most, amikor először számol le belső ellenfeleivel (Fodor Gábor és a többiek), amikor már a parlamenti pártként vitézkedő Fidesz vezetőjeként felismeri a politikusi lét pénz-, vagyonszerző lehetőségeit, és amikor arra is rájön, hogy a korábban választott ideológiai irány számára nem vezet sehova. Rájön arra, hogy liberálisként – és itt újra megkérdőjelezem, hogy valaha is az volt, meggyőződésesen biztosan nem – nincs esélye feljutni a csúcsra. Márpedig ő a csúcsra vágyik, hiszen hatalomtechnikából lényegében minden megtanult, elsajátított, tudja, hogyan kell kiszorítani a belső ellenzékét, és arról is van fogalma, hogy miként kell beépülni a megosztott jobboldalba. És igen, íme a tudás, a felhalmozott és beépített tananyag: oda kell menni, ahol vérszegény a vezetés, vagy maga a tagság. Szép munka volt Orbán részéről, amit véghez vitt, jobboldali pártokhoz térdepelt le először, majd térdepeltette le magához azokat, hogy aztán „hullájukat” otthagyja véglegesen az út porában (MDNP, Kisgazdapárt, majd MDF, MIÉP, illetve a maga sajátos módján a KDNP).
Ha ez dicsőség, hát írjuk fel a falra. Ugyanakkor ne vegyük el tőle azt, ami mégiscsak kiemeli őt a rendszerváltás utáni politikusok sorából: akármilyen praktikákkal is dolgozott, lényegében csaknem 35 éve egy közösség megkérdőjelezhetetlen vezetője, ráadásul úgy, hogy ezt a közösséget, amely persze már csak nyomaiban emlékeztet az eredeti csapatra, sok-sok színeváltozáson húzta át; akkor is az ő szavai érvényesültek, amikor tökéletesen az ellenkezőjét hirdette, mint akár egy nappal korábban. És ne vegyük el tőle azt sem, hogy noha ehhez nem nagyon válogatott a módszerekben, de mégis csak a csúcsra húzta magát és pártját, és bár onnan – először – négy év után letaszították, de képes volt nyolc év után visszakapaszkodni, kihasználva az ellenfél összes hibáját. Nem tett mást, mint korábban: élt a hatalomtechnikai tudásával, rámozdult mindenre, amit az aktuális hatalom elrontott, beépült oda, ahova kellett, megvásárolt embereket politikában, gazdaságban és médiában egyaránt, olyannyira, hogy mikor a világgazdaság is a kezére játszott, már kíméletlenül lecsapott a tényleg vérszegénnyé vált áldozatára. Így jutott újra oda, ahova már egyetemistaként is vágyott, a megkérdőjelezhetetlen Vezér pozíciójára.
Azt állítottam, hogy Orbán mindent megtanult, ami a hatalom megszerzéséhez és megtartásához szükséges, és ez a tudás 2010-re már valóban aranyat ért. Az élet kétharmados többséget dobott az ölébe, így aztán – az előbb említett tudás birtokában – pontosan tudta, hogy mit kell tennie ahhoz, hogy miniszterelnöksége minden lehetőséget biztosítson számára. Az innen elindított korszakot már végképp nem lehet a dicsőséges jelzővel illetni; már az első négy éve is arról szólt, hogy az egykori NDK-hoz hasonlatosan, látszólagos többpártrendszert alakítson ki. Sorra áldozta be a demokratikus intézményeket, kezdve magával az országgyűléssel, egészen az Alkotmánybíróságig, nem feledkezve meg arról sem, hogy a hatalom pénz nélkül semmit sem ér. Míg első miniszterelnöki ciklusa alatt szerényen beérte a második hellyel, vagyis azzal, hogy a pályázati pénzekből ő, illetve családja kevesebbet kapjon, mint más – de azért már belenyúlt a közös kasszába –, 2010-re arra is rájött: az a pénz a jó pénz, amely az ő felügyelete alatt gyülemlik, ha értik mire gondolok. Kézbe vette tehát az anyagi javak elosztását, leigázta a fékek és ellensúlyok rendszerét, továbbra is ügyelt arra, hogy az ellenzék megosztott legyen, illetve néhány beépített embere gondoskodjon a megosztottságról, de folyamatosan lecserélte saját csapatát is. Mint ahogy maga alá gyűrte a vidék jelentős részét is; ma a kisebb települések vezetői pontosan tudják, hogy mihez és kihez kell igazodni, ha élni, létezni, saját környezetükben uralkodni akarnak.
Orbán valóban tankönyvi példáját adta az elmúlt tizenkét évben, hogyan lehet színlelni boldog demokráciát, hogyan lehet közönyössé, tunyává, inaktívvá tenni egy népet, és hogyan lehet hazugságokból is várat építeni. Tegyük hozzá: a miniszterelnöknek végig nagy szerencséje volt, hisz jól alakultak a világgazdasági folyamatok, az Európai Unió végtelen gyengesége is mellette állt, nem szólva arról a sok pénzről, amelyet ez a szövetség biztosított neki. A magyar miniszterelnök nyugodtan vívhatta a maga sajátos harcát kívül és belül egyaránt, praktikusan következmények nélkül járt minden lépése. Még a sokszorosan elbaltázott járványkezelés is; az a közöny, amely rátelepedett erre az országra, teljes érdektelenséget mutatott a koronavírus városnyi áldozata iránt is. Orbán saját tábora bátran visszhangozza a miniszterelnök elvetemültebb hazugságait is, a másik oldal pedig nem elég erős, nem elég hangos ahhoz, hogy ezt visszazúdítsa a miniszterelnökre.
Így érkeztünk el a mához, ahhoz a ponthoz, amelyet – reméltem, és remélem – vasárnap késő estével lezártnak tekinthetünk. És így érkeztünk el ahhoz a ponthoz is, amelyre már a dicstelenség és a szégyen pillanataként kell gondolnunk. Orbán ugyanis a sok szerencsés pillanat után hirtelen itt áll előttünk és a világ előtt meztelenül. Amúgy pedig pontosan olyanként, mint amilyen mindig is volt, azaz kizárólag a saját hatalmáért küzdő, azért bármilyen ármányságra képes politikusként. A háború végképp rámutatott arra, hogy egy szenvtelen hatalomtechnikus nem sokban különbözik egy diktátortól. A diktátorok pályája pedig minden, csak nem dicsőséges. Orbáné sem az.
