„Mi sohasem leszünk testvérek, sem hazánk, sem anyánk nem közös”. Még mindig fülemben csengenek Anastasia Dmitruk ukrán költőnő sorai. Hazafias versnek számít, még ha nem is azt fogalmazza meg, hogy milyen az ukrán nemzeti önazonosság, inkább azt, hogy milyen nem. Azt is az orosz lélek sztereotípiájával szembeállítva teszi: „Ti nagyok vagytok, mi hatalmasok (…) Tekintetünk rettenthetetlen, fegyverek nélkül is veszélyesek vagyunk.” A versíró inkább indulatosan, semmint érvelve állapítja meg, hogy az orosz lélek nem szabadságra hangolt, az önálló akarat fogalma ismeretlen számára, de az ukránok bátrak, szembeszállnak azzal, aki térdre akarja kényszeríteni őket.
Az ebből készült zenei klip szívet-lelket megrengető, amolyan ukrán „nemzeti dal”, mely 2014-ben, a Krím elcsatolása nyomán már akkor nagy lökést adott az ukrán nemzettudat felpezsdülésének. A mostani háborúval kapcsolatban többször elhangzott a médiában, hogy a most zajló események még nagyobb erővel kovácsolják össze azt a bizonyos nemzettudatot. Itt már nem általában valamiféle általános „ukránságot”, hanem országhatárral körülvett államot támadott meg egy számára idegen hatalom.
Azokban az orosz ajkú harkovi lakosokban, akiknek házát orosz lövegek érik, a halálos ágyútűzben kimondatlanul is megül az érzés: ukrán állampolgárként zúdul rájuk a tűz. És ott vannak a menekülő magyar lakosok is, akik az említett ébredő ukrán nemzettudatnak eddig inkább csak az árnyoldalait szenvedték el, most egyenrangú menekült minőségükben osztoznak az ottani ukránok és oroszok sorsában.
Több cikkben, interjúban, publicisztikában fogalmazódott meg az utóbbi hetekben, hogy Putyin háborúja tragikus paradigmaváltást jelez a nemzetközi kapcsolatokban, vagyis félő, hogy az államhatárok sérthetetlenségére vonatkozó általános közmegegyezés mostantól már nem féken tartó nemzetközi magatartási normának fog számítani. E szabályrendszer fellazulásának jeleként lehet értékelni azokat az egyes körök által ki nem mondott reményeket, miszerint e háború révén Kárpátalja talán visszacsatolható lesz Magyarországhoz. Innen tovább hullámozhat hasonló gondolat például a szlovák fejekben is. Egy esetleges harmadik világháború veszélye tehát nem feltétlenül a katonai műveletek kiterjesztésének, az atomfegyver bevetésének az eshetőségében rejlik, hanem abban, hogy visszatérhet a világ egy korábbi paradigmához, melyben a nemzetállami önzések és a nemzeti összetartozás szempontjai világégést gerjesztve gabalyodtak össze.
Márpedig az eddigi paradigma tartóoszlopait sem volt könnyű fenntartani, hiszen nemzetközi jogi, történészi, sőt megannyi belpolitikai szempontú vita folyt az utóbbi időben arról, hogy egy nemzet hol „nemzetebb” igazán: egy államhatáron belül, avagy határokon átívelően, kulturális meghatározottságban.
Manuel Stanescu román történész például a múlt század elejéig nyúl vissza, hogy emlékeztessen: miközben születőben volt valamiféle romantikus lelkületű ukrán nacionalizmus, e nemzet tagjai többször harcoltak egymás ellen különböző államok hadseregeiben, így a cári, illetve az osztrák–magyar fegyveres erőkben. Egy részük szovjet, más részük lengyel állampolgár lett – attól függően, hogyan alakultak a hadi és határviszonyok, maguknak az ukránoknak el sem kellett mozdulniuk földrajzi helyükről. Mint ahogy a kárpátaljai idős magyar bácsi házában is az idők során egymásnak adták a kilincset a különböző államok.
Trianon tükrében a kétezres években különböző fórumokon került terítékre a „politikai nemzet” és a „kulturális nemzet” témája. Akkor az európai integráció vonatára ülve már a „határok légiesüléséről” beszéltünk. Frunda György RMDSZ-szenátor az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 2006. január 26-i ülésén egy ilyen vita felvezetőjében emlékeztetett a nemzet fogalmának tradicionális, francia definíciójára, mely szerint „egy ország egy nemzet”, a német meghatározás szerint viszont a nemzet tagjai élhetnek az ország határain kívül is. A szenátor utalást tett a „kozmopolita nemzetről” szóló elképzelésre, melynek szorgalmazói egy eljövendő európai nemzet utópisztikus megvalósulását értették ez alatt.
Eközben a nagyvilágban mind a mai napig folytatódik a különféle érzelmi, jogi, politikai értelmezések közötti bajvívás. Nagyobb biztonságban lennének-e egy kulturális nemzet tagjai, ha egyazon államhatáron belül élnének? Ha a török, iráni és iraki kurdokat vagy a földrajzilag ugyancsak feldarabolt albánokat, akárcsak a környező országokban élő, határon túli magyarokat kérdezzük, biztosak lehetünk a válaszukban. Igaz, különböző történelmi körülményekről, társadalmi-gazdasági szintekről van szó mindegyik esetben. A szövetségi rendszerű államalakulatokon belül egy-egy egységes területet alkotó részek lakói mind a mai napig megosztottak: a katalánok és baszkok egy része akár rögtön kiszakadna (lásd Puigdemont kalandját), más részük nagyobb biztonságot remél a nagy egészben való maradástól, s van köztük, aki még katalánként is a spanyol identitást tekinti elsődlegesnek. Ugyanilyen megosztottak a skótok, az írek. Tarka képet alkot az is, hogy egy-egy ilyen nemzeten belül ki és mire lenne képes nemzeti öntudata érvényre juttatásáért: akár ölni is vagy csak szimbolikus gesztusok révén dacolni.
Ehhez képest az utóbbi időben kevés szó esett az olasz nemzettudatról, s ez nem véletlen: csak 1861-ben alakult meg az olasz egység mégpedig úgy, hogy addig senki nem volt olasz, csak lombárd, piemonti, toszkán, szicíliai, laziói, campaniai stb. Külön világok keltek egybe részben nagyobb ívű politikai szándéknak köszönhetően, ami azonban találkozott e különböző nyelvű, különféle temperamentumú és gazdasági helyzetű, más és másfajta kulturális közegben szocializálódott társadalmak vágyaival is. Ezek a nemzetek csak egy nagy közös állam keretében lehettek észrevehetőek a nagyvilágban, Itália végre nem csak „földrajzi fogalom” volt már a térképen.
Pedig legalább fél évszázad kellett ahhoz, hogy az olaszság érzése kialakuljon a félszigeten. Az elmaradott déli országrész és a már eleve sokkal fejlettebb északi vidék közötti ellentétek végigkísérték ezt a folyamatot, a „szívek egyesítését”. Furcsa módon éppen a Mussolini-féle fasiszta diktatúra volt az első olyan szintetizáló erő, amely – igaz, számos mesterséges propagandaelem által – az olaszok egymáshoz tartozását erősítette. A fasizmus bukása ugyan kissé megszelídítette a háborúban oly harciassá hergelt nacionalizmust, de az olasz egység mind a mai napig él és virul. Himnuszuk továbbra is „Itália testvéreit” szólítja meg kezdősorában. Ők vérrel harcolták ki, hogy testvérek lehessenek, pedig sokkal nagyobb – nyelvi, történelmi, hagyománybeli – különbségek is vannak közöttük, mint az oroszok és az ukránok között, ez utóbbiak mégis utolsó vérükig akarnának küzdeni azért, hogy ne legyenek a hozzájuk amúgy sokban hasonlító oroszok testvérei.
Érdekes olasz jelenség volt ugyanakkor, hogy a kilencvenes években megjelent Északi Liga meghirdette a megszabadulást az „élősködő Déltől”, és az olasz államtól oly módon is el akart szakadni, hogy kitalált egy újfajta nemzeti identitást, a „padániai nemzet” fogalmát. Érdekes, hogy később az elszakadásról éppen a „légiesült határok” tudomásul vételével mondott le. Két évtizeddel később egy kelet-közép-európai kis állam vezetése nemzetének történelmi szétdaraboltsága közepette éppen az integrációs kötelékek lazításával reméli összeforrasztani az összetartozó nemzetrészeket.
De a mostani háború felülír mindenfajta elmélkedést, relativizálást, áldozathibáztatást, elemzést, önigazolást és résztanulságot. A sokféle indíttatású vélemény mögött is ott húzódik a keserű igazság: aki átlépte az ukrán határt, nem tudta, hogy a nemzetközi együttélés felborításában „hol a határ”.
