Ilyenkor országgyűlési választások idején a szavazópolgár ritkán asszociál a tudományos-fantasztikum irodalmi és képi világára. A sci-fi és fantasy műfaj történetei ugyanis javarészt királyságokban és birodalmakban játszódnak, délceg hősök fegyelmezett seregeit és szörnyetegek gonosz hordáit ábrázolják. A kozmoszt átszelő űrhajók fedélzetén katonás rend honol, és még a bátor lázadók avagy marcona kalózok is egyenruhára hajazó szkafandereket viselnek.
Pedig a demokrácia és a népképviselet egyéb formái sok olyan sci-fi író képzeletét megmozgatták, akik a XX. század során gyakran maguk is elégedetlenek voltak az őket körülvevő társadalmi berendezkedéssel és a fantasztikum eszközeivel kerestek (a személyes értékrendjük szerint) jobban működő alternatívákat.
Az idealizált jogállam utópiába hajló megjelenítéséről természetesen sokaknak elsőre a sci-fi műfaj csimborasszója, az Űrszekerek (Star Trek) ugrik be. A Gene Roddenberry által a hidegháborús lehangoltság ellenszereként kidolgozott optimista jövőkép az 1960-as évek óta számtalan televíziós sorozatot, könyvet, mozifilmet és videójátékot megélt, a benne megvalósult pénztelen, határok nélküli jóléti társadalmat pedig hasonlították anno mind a kommunizmushoz, mind a globalizációhoz.
Az emberek és barátságos űrlények alkotta Bolygóközi Föderáció mind jelképeiben, mind működésében leginkább az ENSZ közgyűlésével áll rokonságban. Bár a Föderáció elnöke nyilvánvalóan befolyásos személy, a filmekből kevés derül ki arról, hogyan is kerül valaki a holografikus bársonyszékbe. Az elnökválasztás részleteire végül fél évszázaddal később, Keith DeCandido 2004-es (kanonikusként elfogadott) regényében derült fény (angol címe „A Time for War, a Time for Peace”). Ebből megtudhatjuk ugyanis, hogy aki a XXIV. században a csillagok ura óhajt lenni, annak titkos pályázati eljárás keretében illendő kandidálnia, majd jelöltségi kérelmét a bolygóközi tanács bírálja el. A törvényes előírásoknak megfelelő jelöltek ezt követően kezdhetnek nyilvános kampányba. A Föderáció minden állampolgára jogosult voksolni, bárhol is tartózkodjon a kozmoszban, amennyiben digitális szavazatát valamely féreglyukon keresztül egy héten belül el tudja juttatni egy választási irodába. (Összehasonlításképpen, a tudomány mai állása szerint egy, a legközelebbi naprendszerben, az Alpha Centaurin leadott elektronikus szavazólap fénysebességgel 4 év és 4 hónap alatt jutna el a budapesti illetékes hivatalba, azaz az ottani külhoni szavazók idén már a 2026-os döntésüket fontolgatnák.) Külön érdekesség, hogy a választások kimenetelét már napokkal előre megjósolják a sajtószolgálatok tévedhetetlen mesterséges intelligenciái, a szavazatokat mégis több független cég auditálja, mielőtt eredményhirdetésre kerülne sor. De ez már végképp utópia.
Az 1961 óta töretlenül megjelenő sci-fi ponyvaregényciklus, a német „Perry Rhodan”, úgy birkózott meg a galaktikus távolságokkal, hogy a demokráciát a Sol Birodalom központi kerületére, a Naprendszerre korlátozta. Ezen belül is csak az állandó lakosokat invitálják a szavazóurnákhoz, az egyik korai könyv utalása szerint jószerével csak évtizedenként egyszer. Az ismert világűr többi részét katonai helytartók igazgatják, avagy anarchikus állapotok uralkodnak.
Máshogyan közelít a szelektív demokrácia témájához Robert Heinlein 1959-ben kiadott „Csillagközi invázió” (Starship Troopers) című, azóta a sci-fi egyik legnagyobb (bár sokat vitatott) klasszikusává érett regényében. A bogárszerű idegen lényekkel háborúzó emberiség egyetlen világállamot formál, amely a politikai jogok gyakorlását felsőoktatási végzettséghez és sorkatonai szolgálathoz köti. A választásokon való részvétel joga tehát a fegyveres erőktől leszerelt társadalmi rétegre korlátozódik, akik a földi élet védelmében kockára tették életüket és ezzel kiérdemelték a teljes körű állampolgárságot. A hadviselt veteránokat erős kötelékek fűzik egybe, és csekély a bizalmuk abban, hogy civilek is képesek felelős döntéseket hozni, ezért nem is alakul ki köztük számottevő mozgalom, amely a választójog kiterjesztését szorgalmazná. Heinlein regényében élesen tükröződik az 1950-60-as évek Amerikája, ahol a második világháborút győztesen megjárt és az azt követő gazdasági fellendülést átmelózó „nagy nemzedék” tagjai egyre kevésbé érezték magukénak a hagyományos közösségi értékektől elforduló társadalom egyénközpontú dekadenciáját.
Találkozunk a parlamentáris demokrácia történelmi ihletésű elferdítéseivel, paródiáival is. Poul Anderson (Winston P. Sanders írói álnéven megjelent) „Egyezség” (Pact) című novellájában például rendszeres választásokat tartanak a Pokolban, de előre eldöntött eredménnyel. A Sátán, mint mindig, a szavazatok 98 százalékát kapja, és az alvilág totalitárius népi bürokráciája olajozottan működik tovább. Frank Herbert „Dűne” (Dune) ciklusában rendszeresen olvasunk az angol Lordok Házát idéző, nemesi családok alkotta, örökletes képviselőkből álló birodalmi tanácsról, a Landsraad-ról. A George Lucas által megálmodott „Csillagok háborúja” (Star Wars) filmsorozatból és a kapcsolódó regényekből pedig kiderül, hogy a Galaktikus Birodalom valaha köztársaság volt, bár a szenátus tagjait az egyes bolygók inkább kijelölték, mintsem megválasztották, és nem tartoztak számadással polgáraik felé. (Ennek meg is lett az eredménye.)
A sci-fi azonban időnként komoly kísérleteket is tesz a közvetlen és a képviseleti demokratikus formák közötti feszültségek életszerű, mégis jövőbetekintő feldolgozására. Ezen a téren a mai napig kiemelkedik a televíziós sorozatok közül a 2004-ben újraindított „Csillagközi Romboló” (Battlestar Galactica). Az alkotóik ellen fellázadt szintetikus életformák a kihalás szélére sodorják az emberiséget, ami azonban nem tántorítja el a túlélő frakciókat attól, hogy politikai intrikák, választási kampányok és államcsínyek révén próbáljanak minduntalan felülkerekedni egymáson.
Persze az irodalom terén, amely mindig néhány lépéssel a mozivászon előtt jár, folytatódik a radikálisan új államformákkal való kísérletezés. Malka Older 2016-os „Infomokrácia” (Infomocracy) című regényében például a Földet százezres lakosságú tömbökre osztják fel, melyek mindegyike megválaszthatja saját gazdasági és közigazgatási berendezkedését, illetve rendszeresen váltogathatja is azt. A világon számos utópia és disztópia létezik egymás mellett, és a választópolgárok lehetőségeit tovább tágítja, hogy viszonylag szabadon mozoghatnak az egyes területek között, mintegy versenyre ösztönözve ezzel a különböző társadalmi modelleket.
2022-be visszacsöppenve persze feltehetjük a kérdést, mi értelme van mindezen filozofálni, mikor valódi döntés előtt állunk országunk politikai irányításával kapcsolatban. Ilyenkor érdemes azonban emlékezetünkbe idézni Stephen Hawking szavait (amelyek egyébként Lawrence Krauss 1995-ös, a Star Trek sorozatot a természettudományok szemszögéből elemző könyvének előszavában olvashatóak): „a sci-fi nem csak szórakoztat, de komoly szerepet is betölt: kitágítja a képzelet határait, és lehetővé teszi, hogy megfontoljuk, miként viszonyul majd az emberi szellem az eljövendő tudományos és társadalmi újításokhoz.” Ez alól a közügyek sem jelentenek kivételt. Idén, mint minden országgyűlési választás alkalmával, nem csak a jelenről mondunk véleményt - a jövőről is szavazunk.
