Beültem a Három Hollóba, hogy sört igyak.
De rögtön az első mondatban ki kell igazítanom magamat: nem be-, hanem kiültem, a teraszon foglaltam helyet, hiszen kellemes tavaszi este volt, a Duna felől langymeleg szél szállott, a söröspoharam felől pedig igazi sör igazi illata; továbbá nem „abba” a bizonyos Három Hollóba ültem be, pontosabban ki, amely irodalomtörténeti jelentőségre tett szert egykori leghíresebb törzsvendége, Ady Endre révén, tudvalevőleg a régi, az igazi Három Hollót már hiába keressük az Andrássy úton, az Operaház mellett, az egykori kocsmahangulatú kisvendéglő (nem kávéház!) helyén ma egy francia luxusmárka üzlete bódítja meggondolatlan vásárlásra a milliárdosokat, hanem abba a Három Holló Kávéházba ültem be (ki), amely a Szabad Sajtó útján van, az Erzsébet híd pesti hídfőjénél; végül ki kell igazítanom az első mondat utolsó két szavát is, ugyanis a Három Hollóba nemcsak azért ültem be (ki), hogy sört igyak, hanem azért is, hogy kellemes társaságban ücsörögve sörös csokit eszegessek.
Most, hogy egy rövidke kezdőmondatot egy egész bekezdésnyi összetett mondatban kellett pontosítanom, igyekszem lehetőleg problémamentesen fogalmazni, hogy ne kelljen minden megjegyzésem után körmondatokban magyarázkodnom.
Szóval a javításra nem szoruló, korrekt és pontos mondatok sorát kezdjük azzal, hogy csapolt Hübris sört ittam. De lehet, hogy helyesen úgy kell írni, hogy hübris? A fene egye meg, most határoztam el, hogy korrekt és pontos leszek, máris megakadok a sör nevénél. De mindegy, ezt a sört akár Hübrisnek kell írni, akár hübrisnek, azt kell mondjam, kiváló volt! Lagert kértem belőle, mert a búzasört legalább annyira utálom, mint Petőfi a tejfölös tormát. Ó, azok az ízek, azok az arányok, azok az illatok, azok a színek! Pedig magyar kézműves sör ez, nem afféle világmárka, mint a Pilsner Urquell, amelynek esetében az ízek, arányok, illatok, színek minőségén az ember már nem is csodálkozik, hanem egykedvűen tudomásul veszi a világszínvonalat és vedeli.
A Hübris (hübris???) sör meglepően magas színvonalú termék, rá is kerestem a gyártóra az interneten, s ezt az okos gondolatot olvastam a honlapjukon: ők azt gondolják a sörről, amit az életről, azaz sem túltolni, sem megunni nem szeretik, ezért „csak közérthető söröket” főznek. Ha már a pontossággal és a korrektséggel kezdtem, hadd kötözködjek most egy kicsit: ha a Hübris (hübris???) gyártói a sörfőzést az életvezetéshez hasonlítják, akkor a „közérthető” jelzőt a sör elé írni meglehetős meggondolatlanságra vall, tekintettel arra, hogy az élet, a világ, a világegyetem minden, csak nem „közérthető”. Olyan ember még nem született erre a bolygóra, akár sörivó az istenadta, akár nem, aki számára „közérthető” volna az a csoda, amely a születésünk pillanatától a halálunk pillanatáig történik velünk. És most olyan hétköznapi csodákra legyenek kedvesek gondolni, hogy ül az ember a Három Holló teraszán, a Duna felől tavaszias illatú levegőt szolgál fel a szél, s közben béke van, természetesség és nyugalom, és csak ülünk természetesen és nyugodtan, és nem kell bombázógépek elől óvóhelyre menekülnünk, mint Ukrajnában ezekben a napokban, és nem kell a halottainkat siratni, mint Ukrajnában ezekben a napokban, és nem kell a holnaptól rettegni, mint Ukrajnában ezekben a napokban, hanem a problémánk a Három Holló teraszán mindösszesen annyi, hogy vajon rendeljünk-e még egy Hübris (hübris???) sört, vagy ne rendeljünk?
Természetesen rendelünk.
S oldalra nézünk, s ott látjuk Wilhelm Droste urat üldögélni, akinek a kortárs magyar irodalmi élet oly sokat köszönhet, elvégre ez a születésére nézve német, olvasói lelkére nézve pedig tősgyökeres magyar ember olyat tett Pesten, mint korábban senki: újraalkotta, sőt, rehabilitálta a Három Hollót, Ady Endre valahai kiskocsmáját, hogy amikor a Három Hollóba ma, 2022-ben beülünk, egy-egy pillanatra az a szédítő érzésünk támadjon, hogy Ady szelleme itt kísért közöttünk. Megjegyzem, hogy belül, a pult melletti falon ott van Ady Endre halotti maszkja, ám a szemhéja csukva van, nem lát minket, mi azonban látjuk őt, s igyekszünk a látottakat nem felejteni; szóval ott üldögél Wilhelm Droste úr, az okostelefonját bújja, én pedig odalépek hozzá, s amikor meglepődve rám néz, én minden köntörfalazás nélkül a képébe vágom ezt a szót: „köszönöm!”.
Köszönöm, amit a magyar irodalomért tett!
Felnevet, és mentegetőzni kezd, mert udvarias ember, de én tudom, hogy mentegetőzésre semmi oka: ő egymaga többet tett a kortárs magyar irodalomért, mint azok a szektás gondolkodású irodalmi pártkáderek, akiket a közpénz elosztásán kívül más egyéb nem érdekel.
Amúgy (miképpen a mellékelt fotón láthatják) csokit is ettem a sör mellé, méghozzá sörcsokit, amelybe komlót és sörcukorkát kevertek. Nem, ne azokat a női combokat nézzék most ezen a képen! Nem a női combok édességét méltatom most, hanem a sörcsokit! Amely elsőre, azt kell mondjam, meglepő. Aztán úgy jár vele az ember, mint a női combokkal: minél többet nyalakodik belőle, annál mohóbban kívánja.
