Zaklatott idők járnak. Európa szélén az orosz imperialisták háborút indítottak, ami nagy elképedést és szorongást okoz, Magyarországon viszont választások közelednek, amitől még az itteni magyarság között is felizzanak a szenvedélyek. A szorongás nem meglepő, de a szenvedély innen Londonból nézve igen, mert itt Angliában nem szokott ennyire felkavarodni a néplélek, talán mert az angolok halvérűek, vagy talán mert itt demokrácia van, s így igazán nagy felfordulást, fülkeforradalmat és fülke-ellenforradalmat nem szokás csinálni egy parlamenti választásból. (Megjegyzem, a Brexit-népszavazáskor tényleg felizzottak a szenvedélyek – az jobban befolyásolta az ország sorsát, mint az, hogy ki van éppen kormányon.) Ami viszont innen nézve megdöbbentő, az az orosz imperializmusnak ez a kendőzetlen megnyilvánulása. Ez a klasszikus birodalmi szemlélet már nagyon passé, ilyesmit a mai világban nem csinálunk, hogy egy szomszéd országot lerohanunk, mert azzal kívánjuk bővíteni a birodalmunkat. A nyugati világ leszokott erről, a kínaiaknál sem hagyomány a területi expanzió (szokatlan kivétel volt Tibet annektálása 1950-ben), mert a kínaiak a befolyásuk bővítésének más, finomabb eszközeivel élnek. Az oroszok viselkedése e téren nagyon archaikus. Iskolás koromban eleget hallgattam, hogy mi az imperializmus, míg egy napon a homlokomra csaptam: hát persze, az imperializmus az, amit az oroszok csinálnak! Ők az 1945 utáni világ imperialistái. Budapest 1956, Berlini fal 1961, Prága 1968 – egy centit se engednek, nekik mindennél fontosabb a terület. Nem baj, ha rosszul működik, csak nagy legyen! Gorbacsov birodalom-dekonstrukcióját ma már esztelennek tartják az oroszok.
De sajnos hiába mondok én itt okosakat, attól nem lesz nyugodtabb a világ. Azt mondja Voltaire Candide-jának végén a bölcs török: „Il faut cultiver notre jardin”, művelni kell a kertünket. Hát írok most az angolok kert iránti szeretetéről, talán a virágszag időlegesen semlegesíti a puskaporszagot.
Egy időben London Hampstead városrészében laktunk, ez olyan, mint Budapesthez képest Szentendre, eredetileg önálló kisváros volt, most már inkább kirándulóhely és a jómódúak kertvárosa. Galériák, régiségboltok, vendéglők. A centrum városszerűen van beépítve, keskeny utcákkal, és ott a metróállomás a sarkon, ami még eredeti (1907-ből): sötétvörös csempetéglás, nagy ívelt ablakokkal. Egy vasárnap az állomás előtt mosolyogva állt a személyzet néhány tagja, és invitálta az arra járókat, hogy nézzük meg a kertjüket, mert ma nyílt nap van. Kert? Itt? néztünk egymásra csodálkozva. Erre tessék, mondta a metrós, és egy kinyitott vasajtó felé terelt minket. Ezt a keskeny ajtót még sose vettük észre az állomásépület és a szomszédos gyorsétterem között, pedig napjában többször is elmentünk mellette. A hosszú folyosó végén kijutottunk az állomás hátsó udvarába, amiről nem sejtettük, hogy létezik. Ez volt a kert. Pici volt, tulajdonképpen egy védett déli falszöglet, leginkább vödrökben és dézsákban lakó növényeket tartalmazott. Mindenesetre tarka volt és kedves, illatos nyári virágokkal és méhzümmögéssel, és a metrósoknak láthatólag büszkeséget és örömet hozott. Elmondták, hogy össz-londoni verseny folyik a kerttel rendelkező metróállomások között, és mi nem is képzeljük, hogy milyen soknak van kertje, és a mai napnak nagy a tétje, mert ma jár körbe a zsűri és pontoz, úgyhogy drukkoljunk nekik. Mi komoly arccal megköszöntük és távoztunk.
Alex barátommal egyszer leutaztunk Salisburybe, hogy nézegessük a gótikus katedrálist. Alex hozott elemózsiás kosarat, kockás kendővel letakarva, mely alól egy borosüveg kandikált ki. Ahogy kell: piknik. Elüldögéltünk a templomban (lenyűgöző épület, tényleg jót tesz az embernek), aztán megéheztünk, kijöttünk. Alex a templommal szemben kinyitott egy kertkaput és betessékelt. Hova megyünk? kérdeztem csodálkozva. Kert – mondta. De kié, vagy hogyan? – kérdeztem. Hát csak kert – mondta –, valaki gondozza, egy kertszerető tulajdonos, 20 pennyt kell fizetni – és bedobott két 20 pennyst a kihelyezett dobozba. Valami nagyszerűt vártam, de nem: a kert teljesen érdektelen volt, vagyis hát kedves, olyan, amiből tizenkettő egy tucat, volt mindenféle virág, meg valami bokrok és egy csomó gaznak kinéző (de nyilván védett és őshonos) növény. Leültünk a fűre, ettünk-ittunk, látszott, hogy Alex elemében van. Akkor jutott eszembe, hogy milyen nehéz a más kultúrájú emberek egyszerű örömeit megérteni. Olasz tolmácsként például képtelen voltam megmagyarázni az olaszoknak, hogy mi jó a túrós csuszában: látszott a döbbenetük, alaktalan tésztadarabok nyers túróval és savanyú tejszínszerű anyaggal (azaz tejföllel), plusz égett szalonnadarabkák, és még csak azt se engedtem, hogy sajtot szórjanak rá – úgyhogy ők csak nézték, ahogy lapátolom magamba.
A kertszeretet összefügg az angol civilizáció egy fontos vonásával: Angliában mindig is remekül lehetett vidéken élni. Tulajdonképpen náluk nincs is olyan, hogy „vidéken”. Manchesterre nem mondják, hogy egy vidéki város, angolul nincs is ilyen kifejezés (legföljebb „a city outside London”). Abszurd volna azt mondani, hogy van a Londoni Egyetem, és vannak a vidéki egyetemek. Oxford és Cambridge? Ugyan már. Akkor inkább fordítva van a dolog, a Londoni Egyetem lehetne a legszínvonalasabb vidéki egyetem! Más fővárosoknak van egy sajátos brand-je, vonzereje: erről tanúskodnak a Párizsról, Bécsről vagy Pestről szóló slágerek, a „Neonfényes Budapest”, a „Pesti nő” témájúak, a „Wien, Wien, nur du allein” (csak te egyedül), és „Paris, mon amour” jellegű hitvallások. Ezzel szemben nem lehet elképzelni „London, my love” című slágert, vagy a londoni nőket dicsérő kuplét, pedig sokan szeretik Londont is, az ottani nőket is. Angliában a főváros ilyen dicsérete azonban burkoltan a „vidék” másodrendűségét jelentené, ami az angolok szemében értelmetlen.
Az igazi virágoskert itt mindig kicsi, és lehetőleg védetten, déli falnál, szögletnél kell lennie (mint a hampsteadi metrósok titkos kertje, meg a 20 pennys magánkert Salisburyben). Egyébként kirohad a legtöbb virág, annyira nyirkos a klíma, kevés a napsütés; ezért általában esőbarát, zölden burjánzó növényeket tartanak, sokféle zöldet sokféle alakban, gyönyörű tud lenni. Ez a közismert angol kert, szemben a francia kerttel. Ahogy az ember elmegy egy ilyen kert mellett, megüti az orrát a penészszag: dolgozik a természet. És persze gyönyörű a pázsit, a repülőből is látszik nyugat felé menet, hogy egyre nagyobb terület a pázsit, a „Green”, aztán Írországban végképp minden zöld, ott más színű díszvirágok leginkább üveg mögött láthatók.
Az angolok a „garden” szót a kicsi, dajkált kertre használják, míg a nagyobbnak, az igazi angolkertnek hagyományosan „park” a neve. Ami magyarul vadaskert, angolul „deer park”, és települések nevében (magyar Erdőkertes, Csapókert) ők nem a „garden”, hanem a „park” szót használják: Tufnell park, Queen’s Park stb. Vegyük észre, hogy a Micimackó is egy ilyen „park”-ban játszódik, miközben a szereplők egyáltalán nem vidékiesek, pláne nem falusiasak, hanem igazi kis középpolgárok. Bernard Shaw Pygmalionjában egy hölgy közli, hogy ő Largelady Park-ban nevelkedett, ami idétlenül hangzik (szó szerint „a terebélyes hölgy parkja”), kap is egy gúnyos megjegyzést. Pedig a név ártatlan, a nagyobbik Mária-templom környékét jelenti. Amikor a darabot fordítottam, muszáj volt valamit kitalálnom, hogy vicces legyen, azt írtam: a „Bővizű Szűz Mária parókián”.
A Brit-szigeteken sokkal jobban ismerik a fákat, bokrokat, mint mi. Különös tisztelet övezi például a galagonyát (hawthorn), amely valóban méltóságteljes, nagy bokor, mindenütt megvan a parcellákat határoló mezsgyéken. Itt nem volt téeszesítés, néha ezer éve ugyanott van a mezsgye, és így némelyik galagonyabokor ősöreg, akár többszáz éves. Zöld ő is, de a távolból vöröses árnyalata van (izzik a galagonya magába). Egy barátom biciklivel járta Írországot, s az úttól jóval beljebb, a szántóföld közepén hatalmas vén galagonyát látott, amit az ekével generációk óta kikerültek, és az is látszott, hogy nyesik és gondozzák. A faluba érve a kocsmában elismerően mondta a helybelieknek, hogy milyen szép, hogy ott kint azt a régi galagonyát így megtisztelik, másutt már rég kidobták volna, hiszen csak zavarja a munkát. Gondozzuk? Galagonyát? Mi ugyan nem, ingatták a fejüket a falusiak. No de valaki nyesi, látszik rajta, hát nem maguk csinálják? Hát akkor ki? Egy ember közelebb hajolt és halkan azt mondta: „The wee folk” (a kicsi emberek, vagyis a törpék). Nem viccelt, látszott rajta, és a többiek is komolyan, kissé zavartan bólogattak, hogy minek erről beszélni, nem kell ezt feszegetni. Elmeséltem ezt egy néprajzos ismerősömnek, aki egyrészt bólogatott, hogy igen, az ír falvak folklórja, másrészt azt mondta, hogy nyilván a falu legöregebb asszonyának a feladata ez, aki amúgy is bepálinkázik minden nap, évente kétszer kimegy, megnyesi, és mivel sosem egészen józan, úgy érzi, hogy azt nem is ő csinálja, ő csak kicsit megtolja a törpék munkáját. Olyan ez, mondta, mint amikor titokban feldíszítjük a gyerekeknek a karácsonyfát: azt se mi csináljuk, hanem a Jézuska.
A londoni Classic FM rádióadón minden szombat délelőtt a britek kedvenc kertésze, Alan Titchmarsh vezeti a műsort: kis Bach, kis tulipánhagyma. Látszik, hogy a csatorna komolyzenét kedvelő, főleg idősebb, polgári közönsége mennyire igényli ezt: özönlenek a kérdések, javaslatok és a beszámolók, hogy kinek milyen szépen sikerült a kertje.
Sajnos kertészkedés közben is hallom az ágyúdörgést. Ceterum censeo, szívesen mondanám, hogy „Ruszkik haza!”, csak hát ez idegen a stílusomtól, bár tartalmával mélyen egyetértek. Inkább felidézek egy kifejezést, amit a kommunista propaganda harsogott gyerekkoromban: „El a kezekkel Koreától!” – remélem, hogy egy olyan régi kommunista, mint Putyin, talán megérti: El a kezekkel Ukrajnától!
