Orbán Viktor;pszichológia;személyiség;

2022-04-03 11:38:00

Ki van a golyóálló mellény mögött? – Egy pszichológus fejtegetései Orbán Viktor belső késztetéseiről és személyiségjegyeiről

Két dolgot le kell szögeznem. Először is nem vagyok sem valódi, sem önjelölt politikai elemző. Némileg kritikus suszterként maradok a kaptafámnál. Másodszor: nem óhajtok semmilyen diagnózist felállítani. Ugyanis távolból, személyes találkozás nélkül szakmai okokból tilos diagnosztizálni bárkit is. Viszont ha személyesen találkoztunk volna, akkor etikai okokból lenne tilos erről bármit is másokkal közölni. 

Szóval, maradjunk abban, hogy fejtegetéseim mögött kizárólag olyan források találhatók, amelyekhez (sajtóban, interneten) bárki hozzájuthatott.

Három kérdésre szeretnék válaszolni Orbán Viktorral kapcsolatban: milyen motiváció (belső késztetés) vezérli, mit tudunk mondani a személyiségéről, és láthatók-e megnyilvánulásaiban mentális gondok?

Hatalmi törekvés

A II. világháború utáni amerikai gazdasági fellendülés nagy teoretikusa, mondhatni ideológusa, David C. McClelland foglalkozott az akkori társadalom tagjainak késztetéseivel. Hármat azonosított a gazdasági robbanás pszichológiai motorjai közül: a teljesítmény-, a társas (kapcsolati) és a hatalmi motivációt. Utóbbinak egy önálló, ma már klasszikusnak mondható könyvet is szentelt az 1970-es évek közepén. (A „hatalom” fogalma nála nem szitokszó volt, mint manapság sokaknál, hanem különböző foglalkozást űző emberek, köztük menedzserek és politikusok természetes hajóereje és tevékenységének eszköze.)

Némileg leegyszerűsítve: emeljünk ki gondolatmenetéből két motivációs típust. Az egyikre a mások fölötti uralkodás, párkapcsolataiban a hódítás jelenik meg. Az a tudat ad kielégültséget neki, hogy ő hozza létre a külső történéseket. A kezdeti (fiatalkori) nyers erőszakot idővel felváltja a meggyőzés, a manipulálás, a taktikázás, a magabiztos cselekvés, amellyel ellenőrizhet és befolyásolhat másokat. Az ilyen emberek mindig győzni és legyőzni akarnak. Ezeket a tulajdonságokat nem nehéz felismerni mind a korábbi, mind a mai Orbán Viktorban.

Ő egy másik típusba is besorolható (hiszen soha sincsenek tiszta típusok). Az ebbe tartozókra az jellemző, hogy hatalmi kielégülésük forrása egy tágabb hatalmi rendszerhez, politikai és egyéb szervezetekhez tartozás. Lehetnek átlagos vagy éppen kiváló gazdasági, vallási és politikai vezetők, de szélsőséges esetben erőszakos és embertelen cselekvésekre is képesek. Utóbbi esetben valami magasabb eszmére (kereszténység, a nemzet szolgálata, és a többi) szoktak hivatkozni – nemcsak a külvilág felé, hanem saját megnyugtatásukra is.

Ennek a típusnak két változatát ismerjük. Az egyikbe tartozó személyek hatalmi motivációja fegyelmezett társadalmi kifejeződéshez vezet. Ők mások javára igyekeznek gyakorolni a hatalmukat; a magasabb eszme szolgálata nekik valódi késztetést jelent. Sok ilyen politikust ismerünk – pártállásuktól függetlenül. Példaként említhetjük a közelmúltból Angela Merkelt vagy Václav Havelt, a távolabbi múltból Ronald Reagant vagy Georges Pompidout. Nem hinném, hogy alanyunkat közéjük számíthatnánk.

A másik változat tagjaira az agresszivitás, a hódítani akarás, az élet-halál harcok vívása jellemző. Ők minden áron győzni akarnak, és beosztottjaikat bármikor lecserélhető sakkfiguráknak tartják. Nem mások javára dolgoznak, hanem saját személyes érdekeik érvényesítéséért. Orbán Viktort ehhez a változathoz sorolnám.

Harcossá merevedés

A három kérdésre adható válaszok részben átfedik egymást. Így Orbán Viktor személyiségét is érintettem a motivációja kapcsán. Állandó harcosságát és harciasságát mint személyiségjegyet is nézhetjük, de az említett agresszivitásából, élet-halál harcainak megvívásából is levezethetjük.

Közhelynek számít ma már évtizedes hadakozása „Brüsszellel”; ám újabb keletű megnyilvánulásaira sem nehéz rábukkanni. Már az internet mémgyártó népe is ábrázolta hazánk határán, amint hátranyilazó ősmagyarként, hősies csatában megállítja a koronavírust. Ennél komolyabb (bár csupán tántoríthatatlan hívei számára az), hogy az orosz-ukrán háborúhoz kapcsolódó saját részvételét is csak háborús kategóriákkal képes leírni. Akár Debrecen „frontvonalából” irányítja az ukrán menekülők fogadását, akár a határ innenső oldalán jattol (és ebédel a kantinban) magyar katonákkal.

Nem tudjuk, mikor, hogyan és milyen hatásra alakult ki ez a mindent küzdelmek keretében értelmező személyiségvonása. Azt viszont tudjuk, hogy fokozatosan erősödött és az elmúlt évtized során becsípődött nála. Szakszerűen fogalmazva: személyiségének ez a korábban még talán változtatható és rugalmasabb tulajdonsága idővel lefagyott, állandó karaktervonássá merevedett.

Személyiségtulajdonságaként szokták említeni antiszociális megnyilvánulásait is. Tegyük tisztába a fogalmakat. A nagypolitikában, de a hétköznapi életben is sokan vannak, akik közömbösek embertársaik iránt, akikből hiányzik az empátia, akiket nem érdekel semmilyen szociális vagy érzelmi szempont. Őket hívjuk aszociálisaknak. Jóval kevesebben vannak azok, akik nem közömbösek, hanem szándékosan ártanak, nincsenek erkölcsi gátjaik, akik keresztülgázolnak mindenen és mindenkin. Ők az antiszociálisak. Amikor Orbán olyan döntéseket hoz, amelyek miatt emberek tömegei éheznek vagy elvesztik lakásukat (az új Alaptörvényből kimaradt a lakhatási alapjog), nem tudják ellátni fizikai vagy mentális okból tehetetlen rokonaikat, amikor egzisztenciálisan ellehetetlenít olyanokat (személyeket, szervezeteket), akik szembeszállnak vele – nos, ezt az antiszociális viselkedést köznyelvi kifejezéssel gonoszságnak nevezzük.

A magyar származású, világhírű Szondi Lipót személyiségelméletében külön kategória az úgynevezett ego-diasztolé, vagyis az én-kiterjesztés. Ez – némileg leegyszerűsítve – annak a személynek a tulajdonsága, aki képzeletében mind többre, mind nagyobbra vágyik. Ez a személyiségjegy Orbánnál kétségtelenül megfigyelhető. Azt, hogy mikor és mit képzelt magáról, nem tudhatjuk, de a beszédeiben és a cselekedeteiben megtalálhatjuk az egyre erősödő én-kiterjesztést. Kezdetben pártja megkérdőjelezhetetlen vezéri tisztségét érte el. Később a magyar nemzet, Magyarország legfőbb irányítójaként lépett fel; akkor is, ha erre a választópolgároknak csupán alig fele hatalmazta fel többször is.

A következő lépések már áttörték hazánk határát. A Visegrádi Négyek informális vezető erejeként lépett fel. Az általa kipcsakoknak nevezett posztszovjet, közép-ázsiai tekintélyelvű államok összefogása során instrukciókat osztogatott azoknak, miképpen szerződjenek a Brexit utáni Nagy-Britanniával. Az Európai Unió és az Európai Néppárt egyik legfontosabb személyiségeként mutatkozott, aki minden döntést befolyásol, és aki nélkül semmi fontos nem történhet az EU-ban. (Itt el is kezdődött lejtmenete, de ez már nem tárgya cikkünknek.) Kritikátlan nagyravágyásának mulatságos megjelenése: az általa létrehozott „Békemeneten” idén március idusán többen is – gondolom, nem tiltakozása ellenére – „Orbán Európa Vezére” feliratú pólóban pózoltak

Végül említsük meg február elsejei, általa győzedelmes békemissziónak mondott moszkvai találkozóját Vlagyimir Putyinnal. Ezt a kormánypárti média úgy kommentálta, hogy az előbbi elintézte az utóbbinál: a feszült orosz-ukrán viszonyból végre tartós béke lesz. Sok mindent lett, csak az nem.

Paranoid titkosítás

Mentális gondjaival kapcsolatban nem foglalkoznék különféle ellenőrizetlen pletykákkal (pl. grazi gyógykezelés), hanem csak a jól látható megnyilvánulásokkal. Ilyen a tizenkét éve egyre erősebb titkolózás. Aki még ismerte az egykori Szovjetunió rendszerét, tudja, hogy a beteges titkolózás mögött paranoid, vagyis üldözéses téveszmék – úgynevezett doxazmák – voltak. Azért kellett titkolózni, mert féltünk, hogy az ellenség keze beteszi a lábát... Az, hogy az orbáni rezsim is annyi mindent titkosít (Paks II. adataitól az orosz-ukrán háborút tárgyaló ülésig), a paranoid félelem jele. (A köznyelv sokszor a „paranoiás” jelzőt használja, de ez tévedés, mert nem pszichózisról van szó, hanem paranoid reakciókról, rosszabb esetben paranoid személyiségtorzulásról.) Itt is látjuk, hogy a mentális problémák részben átfednek bizonyos személyiségjellemzőkkel.

Körbejárt az interneten az a fotó, amely a miniszterelnök minapi óvodalátogatásáról készült – nyilván a kampány keretében. Korábbi fotókat látva is gyanítható volt, de itt teljesen egyértelművé vált a magamfajta laikusoknak is, hogy széles válla és háta nem testi adottság, hanem a golyóálló mellény hatása. Ha felidézzük a korábbi miniszterelnökök védelmét Kádártól Antallon át Bajnaiig – vagy éppen némely hozzánk hasonló kisebb ország vezetőinek rezidenciájukon kívüli szokásait –, akkor nem tagadhatjuk, nála valamiféle paranoid félelemről van szó. Ez egyúttal a korábban említett én-kiterjesztés személyiségvonására is utal, és az rejtőzhet mögötte, hogy a jóval nagyobb országok (USA, Németország, Izrael) okkal-joggal védett vezetői fenyegetettségével azonosítja a sajátját.

Ugyancsak mentális gondokra látszik utalni egy apróságnak tűnő, de a szakmám szemszögéből mégis jelentős mozzanat. Ez a neologizmusnak (más szakkifejezéssel neofráziának, újbeszélnek) nevezhető szóösszetételek gyakori megjelenése. (A jelenség leírását bárki megtalálhatja pszichiátriai tankönyvekben.) A miniszterelnök tanácsadói és beszédírói manapság már ritkán engedik meg, hogy dagályos, helyenként vicceskedő, populista frázisai közé neofráziák is betüremkedjenek. Korábban ez nem volt így. Egy néhány évvel ezelőtti március 15. alkalmából elmondott beszédében olyan valódi neologizmusokat találtam, mint: „katartikus lenyomat”, „a magyar történelem létparancsolata”, „főnixpillanat”, „nagyjaink csillagmezeje”, „szakrális lépcső”, „páros vezércsillag”.

Nehogy azt higgyük, hogy a neofráziák csak korunk és személyesen Orbán Viktor találmányai. A két világháború közti időszak ideológiai és propagandaanyagaiban ilyen elődöket találhatunk magyar vonatkozásban: „talajgyökér”, „rögvalóság”, „totális nemzet”, „Kárpát-Duna Nagyhaza”. Orosz- és Németországból a „különös anyagból gyúrt kommunisták” és „Volksgemeinschaft” (népközösség) lehet ismerős. Szerzők: Sztálin és Hitler.

Egy választás marad

A pszichológus (pszichiáter, pszichoterapeuta, lelki tanácsadó) illetékessége odáig terjed, hogy olyan irányba kíséri el közvetlenül (a segítségét kifejezetten kérő!) kliensét, közvetve pedig a szülőjét, gyerekét, párját, barátját, kollégáját, amely mindnyájuk számára egy jobb, feszültségmentesebb, boldogabb élethez vezet. Aki nem kér segítséget, azzal a pszichológusnak nincs mit tennie. Nem erőltetheti rá magát. Akkor maradnak mások más módszerei.