Egypártrendszer

Amikor úgy két hete nem kívánt, távoli, elméleti eshetőségként felvetettem, hogy nem lehet kizárni a Fidesz újabb kétharmados győzelmét (Egy választás elé, Népszava, 2022. március 24.), kaptam hideget-meleget az ismerőseimtől. A legenyhébb az volt, hogy „negatív személyiség” vagyok – ami akár igaz is lehet. Akkor is sokat tépelődtem, hogy felvessem-e ezt a lehetőséget. Végül is azért tettem, mert ki nem állom azokat az „elemzőket”, akik egy esemény bekövetkezése után, szemrebbenés nélkül köpönyeget fordítva úgy tesznek, mintha előre látták volna, miközben pont az ellenkezőjét mondták/írták. Sajnos a legrosszabbnál is rosszabb következett be; a Fidesz a következő négy évben „őfelsége udvari ellenzékével”, a Mi Hazánkkal karöltve az eddiginél is kényelmesebb többségben tesz azt az országgal, amit csak akar.

Természetesen most következik az ellenzéki oldalon a felelősök keresése, és az már régen egyértelmű, hogy ebben a főszerep Márki-Zay Péternek jut. Gyurcsány Ferenc és Jakab Péter máris hozta a „kötelezőt”. Pedig ez a történet nem most, hanem 2006-ban kezdődött. Az origót „őszödi beszédnek” hívják. Nincs okom feltételezni a beszéd mögött a tisztességes szándék hiányát (a kiszivárogtató árulók cselekedete mögött annál inkább).

Viszont az akkor történtek állatorvosi lóként magukon viselik a politikai hiba minden ismérvét. És sajnos a politikai hiba sajátja, hogy az a legritkább esetben hozható helyre, elfelejteni pedig soha nem lehet, mert arról az ellenérdekű fél gondoskodik. A politikai hibát pedig Gyurcsány Ferenc követte el, aki egyébként a rendszerváltást követő időszak egyik legtehetségesebb politikusa. Csakhogy a politikai hiba természete olyan, hogy néha a legderekabbakat is maga alá temeti, mert elfeledtetésére az egyetlen megoldás az érintett politikából való távozása (lenne). Más országban ehhez elég volt akár egy olyan diszkótűz is, amelynél fel sem merült az érintett felelőssége. Gyurcsány ezt nem tette meg, és ezzel örökös muníciót biztosított a Fidesz – egyébként mélyen tisztességtelen – gyűlöletkampányához.

Ez vezetett a Fidesz első kétharmadához, amelyet túlzás nélkül nevezhetünk a második rendszerváltás mérföldkövének. Ez tette lehetővé ugyanis a magyar nép – tetszik, nem tetszik – többségének „átnevelését”, agymosással történő manipulálását abban a torz médiatérben, amely a Fidesz első kétharmada nélkül soha nem jöhetett volna létre. Mai világunkra ugyanis jellemző, hogy választást csak médiatérben lehet nyerni – ideértve a rádiót, tv-t, internetet, köztéri megjelenést egyaránt. És annak az Orbán-féle körfolyamatnak köszönhetően, amelyről „Racionális újraelosztás” című cikkemben (Népszava, 2021. március 11.) írtam, a közpénzből elképesztő fideszes médiafölény nőtt ki.

Annak a mai Magyarországnak, amely nyomokban sem hasonlít a 2006 előttire, és amelynek jelentős többsége április 3-án a de facto egypártrendszert választotta, 2006-ban a Kossuth téren vetették el a magjait. Ezen az sem változtat, hogy a mostani választás előtt a Fidesz még olyan nyilvánvaló hazugságtól sem riadt vissza, mely szerint 2006-ban a tévészékházat is a mai ellenzék gyújtotta fel. Még sokan fogják elemezni, hogyan lehetséges, hogy ugyanaz a nép, amely 1956-ban egyedül kelt fel az egypártrendszer ellen, 2022-ben az egypártrendszer mellett tette le a voksát. Mert annak megtapasztalására már volt időnk és alkalmunk, hogy a kétharmad de facto egypártrendszert jelent. Ezért teljesen feleslegesnek érzem azt a nyilván elkövetkező illúzióromboló folyamatot, amelynek keretében majd a felelősöket keresik. Tudomásul kell venni, hogy a „felelős” a magyar választópolgárok többsége.

A kérdés csakis az lehet, hogy hogyan tovább? Ahogy azt március 24-én írtam, szerintem az ellenzék egyetlen helyes és tisztességes döntése a parlamenti munkából történő kivonulás lenne. Ugyanis be kell látni, hogy egyébként marad a biodíszlet-szerep, mert semmilyen érdemi befolyást nem tudnak kifejteni arra, mi történik ebben az országban.

Ezek közül a leglényegesebbnek a népszavazás intézményét gondolom, annak ellenére, hogy az ahhoz vezető utat sok szűkítő feltétellel és a hatalmat kiszolgáló választási szervezettel nehezítették. Viszont ez látszik az egyetlen olyan útnak, amely az esetenként országrontó kétharmados törvényeket feltartóztathatja. Tudom, rengeteg munkával jár. De a konkrét eredményen túl legalább bizonyíthatja, hogy az ellenzék felnőtt a feladatához.

A kivonulással pedig a világ szemében szaporítanánk azon országok számát, ahol nem működik a parlamentben valóságos ellenzék. Az EU-ban ugyan kakukktojás lennénk, de tekintélyt parancsoló társaságba kerülnénk, amelybe Észak-Koreától a harmadik világ országainak nagy részén keresztül Kínáig és Oroszországig sokan tartoznak.

És az utóbbiakhoz képest nálunk összehasonlíthatatlanul jobb a helyzet, ugyanis léteznek pártok és a kirakat-ellenzék mellett bárki szabadon hangot adhat véleményének anélkül, hogy személyes szabadsága veszélyben lenne. Mondjuk azért állami közbeszerzésen lehetőleg ne induljon…