A magyar ellenzék egyik vezére szerint a vasárnapi bukásról Márki-Zay Péter tehet, és „kapitány nem attól lesz valaki, hogy megválasztják”, hanem hogy a háborgó tengeren is biztonságos kikötőbe vezeti a hajót. Több viharos tengert megjárt valahai kapitányként én is fontos tanulsággal szolgálhatok: ritkán vezet az jóra, ha a tisztek és a legénység kezében nem evező, hanem egy Búvár Kund márkanevű fúrókészlet van.
A történet. Az előválasztás nagy figyelmet keltett, jóllehet a hat párt sokakat kiszorított, ellenzéki fórumokat monopolizált, és kifejezetten riasztó módon üzletelt a jelöltekkel, a simlis figurákról nem beszélve. Ugyanakkor a miniszterelnök-jelölti verseny lezárásáig dinamikusan folytak az események. Az ellenzék népszerűsége felívelt, a váltás valós veszély lett a Fidesz számára. (Ha tudták volna a tegnapi eredményt, nem lett volna 13. havi nyugdíj, szja visszatérítés, meg sok minden más sem.) A győztes MZP élesen és barátságtalanul kezdett, de ez sokak szemében (az enyémben is) megbocsátható volt. (Bár a vesztes DK vezetésének két hónapjába telt, hogy megnyugtassa híveit.) Két hónapig minden leült, csak rosszízű megjegyzések röpködtek.
A később beinduló kampány lehangolóan amatőr vonásokat mutatott, naponta változó mondanivalóval, amelyet betetőzött az orosz-ukrán háború szakszerűtlen kezelése. Az amatőr módszerek egyik fő oka a szervezett kampánymenedzseri és értelmiségi háttér hiánya. A programokhoz csupán pár tucat embert kértek fel (bizottságok), őket is csak későn, egymástól elzárva (és egyébként is: ha népünnepélyt szervezünk, szakácsokat, ne éttermi kritikusokat vegyünk fel). Rontott a helyzeten, hogy az ellenzéki pártok nem osztották meg értelmiségi bázisukat vagy kommunikációs erőforrásaikat. Végül is igazuk lett azoknak, akik MZP együttműködési képességét bírálták.
A kooperációs készség, a politikai érzékenység, a ravaszság, a rugalmasság, a szervezett értelmiségi holdudvar hiánya miatt az ellenzék váratlanul súlyos zakót kapott. A választópolgár számára immár a kérdés az, milyen politikai jövő áll előtte, az pedig, hogy mi lesz az összefonnyadt ellenzéki pártokkal, s némelyikük furdancs vezetőjével, kevésbé érdekes.
Budapest hagyománya, társadalmi szerkezete, gazdasági ereje, a média bőséges elérhetősége jócskán különbözik az ország többi részétől, éppen ezért mindig is kiemelt szerepet töltött be az ellenzék életében. Budapest meggyőző példa arra, hogy ha kiegyensúlyozott a médiaszerkezet, akkor az ellenzék győzhet a mai Magyarországon, mégpedig nem is akármilyen mértékben. (Ha viszont a betegre kötött infúzióból is Orbán rágalma csöpög, ahogy a vidéki ország jelentős részében, a Fidesz győzelmi esélye nő.) A média hatalmával kapcsolatos ellenzéki felismerés nem újkeletű, ám a főváros rosszul teljesített, alig járult hozzá az ellenzék médiaerejének növeléséhez. Talán túlságosan is rendes hivatal lett belőle. Azt pedig nem is értem, hogy az ellenzéki összefogás miért nem hozott létre észrevehető saját sajtószolgálatot (ellenzéki MTI).
Néhány további példa arra, amit az ellenzék igen ügyetlenül kezelt. Romák és nem roma szegények. Az állami és államközeli alkalmazottak, akiket státuszuk tart kordában. Az otthon (néha) morgó alkalmazott modellje mindig is megfelelt a kormányoknak. A beszűkült magyar tudatban Orbán adja a pénzt, bajban ő segít. A szavazópolgár nem érzékeli önmaga szerepét, államfüggő infantilitása erősödött az elmúlt években. Szakszervezetek. Lojalitásukból már a baloldali kormányok is bevásároltak, a Fidesz még inkább. Néha felhasad a rendszer, például legutóbb a pedagógusok esetében, de szervezett alkalmazottakról beszélni úgy, ahogy Olaszországban, Lengyelországban, Franciaországban, Németországban léteznek, nálunk nem lehet.
Az országot birtokló elit politikailag és kulturálisan is tört szerkezetű. Szó sincs Jókai Mór reformmozgalmár nemeseiről. Most még ott tartunk, hogy pár milliárd felett a társadalmi elkötelezettség már nem tűnik feladatnak. Különösen feltűnő ez azoknál a régi, értelmiségi, atlantista, a közpolitika iránt gyerekkortól érdeklődő, gyakran keresztény hátterű embereknél, akik fiatalként még meg tudták fogalmazni, mi a bajuk a kommunizmussal, most azonban szavuk sincs az oroszbarát, tolvaj, a valaha szent jogállamiságot élvezettel megerőszakoló oligarchiára. Van ebből a fajtából a baloldali időkből induló újgazdagok között is. Megtollasodott nemzettársaink politikai árkok betemetésével ritkán foglalkoznak, személyes kapcsolataikat árnyas marbellai teraszaikon ápolják. Dicsőség a kivételeknek, s ha már Marbella: homenatge a Catalunya.
Többek szerint már a mandátumok átvétele is bűn: ezt igen nagy butaságnak látom. Vajon kit érdekel a nagyvilágban, hogy a magyar parlamentben pöttyös-e a narancssárga vagy sem? Más dolog Orbán toxikus nemzetközi fellépése.
Az állampolgár nem attól része a rendszernek, hogy képviselője beül az Országgyűlésbe, hanem hogy nem ellenőrzi őt. Igaz, a Parlament most éppen az a helyszín, ahol az ellenzék fizetett pofozóbábut alakít.
Ebben a pillanatban erőt nem a Parlamentben, hanem azon kívül lehet csak gyűjteni. A jövő kihívása a politizáló szervezetek létrehozása, alkalmasint az utca. Az elmúlt egy év tapasztalatai arra intenek, hogy a politizáló civileknek nem pártokat kell meghódítani. A pártok csakis a jól képviselt erő hatására mozdulnak meg. Ha a civilek valós érdekek mellett valódi erőt képviselnek, a pártok odafigyelnek rájuk. Sok erő, sok figyelem. És addig: szervezeti építkezés, önálló média, hírügynökség. Vigyázó szemetek pedig Budapestre vessétek!