Mobilkonténer, mikrobusz, rendőrautók, biciklik. Sajátos forgatag az amúgy csendes határszéli faluban, Tiszabecsen. Egy iskola udvarán állunk, máskor gyerekzsivaj tölti be itt a teret, pattognak a focilabdák, sivalkodnak a lányok, repkednek a masnik, ha ugyan vannak még hajfonatok manapság egyáltalán. Csendes vasárnap van, de itt most nem válik ketté a hét eleje és a hétvége, sőt, olykor a nappal és az éjszaka sem. Aki menekül, itt talál először fűtött termet, tiszta ágyneműt, meleg levest, némi nyugalmat.
A szavazás napján járunk erre. Korábban idejöttek ikszet behúzni a helyiek, de most a falu közepébe, az óvodába kellett menniük. Nem bánta ezt senki, még az se, aki megszokásból idekanyarodott mégis.
Egy család van most csak itt, egy anya két gyerekkel és egy kutyával. Szokatlan a csend a hatalmas tornateremben, ahol máskor százan is kuporognak az ágyakon, várva, hogy értük jöjjön az autó, töprengve azon, merre kellene továbbmenni, hol lesz jó meghúzni magukat napokra, hetekre, hónapokra, jaj, hogy évekre, az eszükbe sem jut.
Kint az előtérben négy-öt asztal, rajtuk szépen, „tematikusan" a szükség dolgai, tisztálkodószerek, női dolgok, pelenkák, víz, gyümölcslé, keksz és kétszersült. Melegétel máskor naponta van, ma ezt nélkülözniük kell, talán a konyhás nénik is “be lettek fogva” a szavazóköri delegáltak közé, talán más az ok, de székelykáposzta és babgulyás akad a konzervek között, és mikró is van, ha mégis melegítene valaki.
Sápatag arcú, huszonéves forma fiú áll az előtérben, kétszersülteket próbál lekvárral és mogyoróvajjal összeragasztani.
Szemei karikásak, mozdulatai kissé kapkodók. Önkéntes, tudom meg az egyik itteni aktivistától, magyarul nem beszél, csak németül és oroszul, meg persze az angol, az ő korosztályában ez szinte természetes.
Huszonkilenc éve él Németországban, ugyan már, felelem én, talán nincs is még annyi, húsznak alig tűnik. Harmincegy, mondja ő, harmincegy, hangsúlyozza még egyszer, mintha számítana. - Ukrán vagyok eredendően - teszi hozzá, és mindjárt oroszra is vált, mert jön egy idősebb nő, s kérdez valamit. Egy fiatal lány csapódik később mellé, azzal németre vált vissza, velem angolul társalog, hirtelen nyelvi zűrzavar kerekedik, mintha valami Tisza-parti Babilóniában lennénk a kávéfőzők tövében, mokkacukrok takarásában.
– Csomagolnék nekik egy kis útravalót, ha nem baj – fordul oda az idősebb asszony a műszakot vezető rangidős önkénteshez. - Persze, hogy nem baj, hosszú lesz az út hazáig, este indulnak, reggelre már otthon lesznek - feleli ő. Sajnos, hogy nincs senki most, aki Németországig menne velük, az lenne csak az igazi, mondta félhangosan a fiú, mintha még nem segített volna eleget, mintha nem lenne itt már hetek óta, s nem kéne neki is megpihennie. Mintha ez a szó is távol került volna, mióta itt van, s mintha úgy, ahogy annak előtte, nem is jöhetne már vissza többé.