A King Crimson 1969. április 9-én bemutatkozó koncertet adott a londoni Speakeasy klubban, és Jimi Hendrix nyomban kijelentette: „Ez a világ legjobb bandája!” A nagy gitáros talán túlzásba esett, de három hónappal később a KC már 650 ezer ember előtt lépett fel a Hyde Parkban a Rolling Stones előzenekaraként. Robert Fripp, az együttes alapítóinak egyike nem igyekezett maguknak tulajdonítani a hatalmas kirajzást. „A rock az emberek egyesítésének egyik módja – mondta. – Mivel ingyenes buli volt, az emberek késznek mutatkoztak kegyesen fogadni az ismeretlent is.”
Aztán azon a napon, 1969. július 21-én, amikor először járt ember a Holdon, a King Crimson a stúdióba vonult, és elkészítette az októberben piacra dobott In the Court of the Crimson King című nagylemezét. Pete Townshend, a Who emblémája így beszélt a korongról: „Hátborzongató remekmű.”
Az biztos, hogy már két taktus után kitűnt: ez nem az 1910-es Rágógumi Társaság. A fülnek hízelegni nem tartozott a King Crimson küldetésébe. Rockzene szólt, amely monumentális volt, és nem eresztette a hallgatót. Fripp ekképpen idézte fel a kezdeteket: „Hatvanhétben úgy érkeztem Londonba, hogy a Bors őrmester, Hendrix, valamint Bartók vonósnégyesei bugyborékoltak bennem.” Én pedig úgy emlékszem: amikor hetvenben először tettem fel az albumot, kicsiny, de hangos szobám padlójába gyökereztem. Abban az évben Greg Lake átment az Emerson, Lake & Palmerbe, ám egyáltalán nem véletlen, hogy hatvankilencben még a King Crimsonban volt.
A Rolling Stone magazin pedig azt írta a lemezről abban az időben, amelyet Bryan Adams élete legjobb napjaiként szokott aposztrofálni: „Enyhén szólva is ambiciózus projekt. Egyesek alighanem elítélik a King Crimsont nagyképűsége miatt, de ez a kritika nem igazán helytálló. Számos zenei forma szempontjait ötvözték, hogy szürreális erőt és eredetiséget hozzanak létre. Ráadásul jó zenészek. Robert Fripp gitáros és a billentyűs Ian McDonald egyaránt könnyedén kezeli a rockot, a jazzt vagy a klasszikust. Greg Lake basszusgitáros és Michael Giles dobos adja az ütemet, kitölti a lyukakat vagy szabad formában játszik. Noha Dylan vagy Lennon még mindig biztonságban van, Peter Sinfield szövegíró szabad asszociációs képei ajándékot jelentenek. Hogy ez a zene mennyire hatékony a színpadon, az bizony nagy kérdés. A válasz: valószínűleg nem túlzottan. Ennek ellenére a King Crimson első albuma sikeres; remélhetőleg jön még.”
Majd ugyanez az orgánum 2015-ben minden idők második legjobb progresszív rockalbumának nyilvánította az In the Court of the Crimson Kinget. (Az első a Dark Side of the Moon volt a Pink Floydtól.)
A korong az Egyesült Királyságban az ötödik, az Egyesült Államokban a huszonnyolcadik helyezést érte el az albumlistán, és az együttes egyetlen aranylemeze maradt. Ugyancsak az egyetlen LP, amelyet a zenekar az eredeti felállásban adott közre. Fripp alig egy év múltán kijelentette: „Hatvankilenc szelleme már nem érződött hetvenben.” Amúgy a King Crimson éppen hetven koncertet adott 1969-ben, ám december 16-án utoljára lépett közönség elé a tősgyökeres összetételben. A banda az első amerikai turnéja után összeomlott, jóllehet a Variety még fél évszázaddal később is így áradozott a zenekarról: „A King Crimson emlékművé formálta az addigi pszichedelikus kísérleteket, és az azóta eltelt öt évtizedben megismételhetetlen varázst gyakorolt.”
Hetvenben nem csupán az eredeti felállás búcsúzott: alig huszonnégy éves korában szívrohamban meghalt Barry Godber, az In the Court of the Crimson King bizarr lemezborítójának tervezője, a szövegíró Sinfield jóbarátja. Az album itt maradt velünk. Az első szám a második legrövidebb (7:20) az alig 6 perc 5 másodperces I Talk to the Wind után. Hosszabb nála az Epitaph (8:47), a címadó kompozíció (9:25) és a Moonchild (12:13). A rádiók egyiket sem szerették, számukra csak bosszúság volt a hosszúság. A nyitó szerzemény címe: 21st Century Schizoid Man.
Mivel zűrzavaros századunkban valóban van néhány tudathasadásra hajlamos ember, a King Crimson az örökkévalóságnak muzsikált, és a jövőbe látott.
