Sokat viccelődtünk azon, kinek lesz ünnep április 4-én. A Fidesznek lett. Tényleg felszabadult – az aggodalmai alól biztosan.
A régi április 4-i indulóban emlegetett „érctorkok” megint diadalmasan harsognak, persze az ő kórusukból. A Bourbonok mindig, mindenütt ilyenek: nem tanulnak és nem felejtenek. A mi Bourbonjaink ráadásul nem bukás után térnek vissza: miért is gondolnák, hogy valamit mégiscsak változtatniuk kellene. Így aztán a dísztribünre nemcsak a sokáig dugdosott Rogán térhet vissza, de megerősítést kap Szijjártó is. A lázadó pedagógusoknak coki, szó sem lehet a minimálbérhez kötött igényeikről. A kémbank marad, az érvénytelen népszavazás igaziból érvényes, a Liget-projekt juszt is megvalósul. A miniszterelnök érctorka az életükért harcolókat sem kíméli: Zelenszkijnek „van egy rossz szokása”, „jobb, ha erről leszokik”.
Hát tényleg van. Például éppen védi rommá bombázott hazáját, gyászol a civilek tömegsírjai fölött – micsoda buta szokás. Ahelyett, hogy behajolna Putyinnak. Nincs bocsánat rá, hogy megszégyenítette Orbánt, aki lelke mélyén mindig szeretett volna Zelenszkij lenni: ostromlott hazáját védő hős. De csak Orbán lett. Voltak is, akik értették az üzenetet: még aznap éjjel szétdúlták az Ukrajnából menekülők képeiből készült kiállítást.
De legalább ebben Orbánék, és nem magunk miatt szégyenkeztem. A választást követő órákban volt ok erre is. Az ellenzéki vezetők egy részének sunnyogása, távolléte vagy a közös felelősség alól való kibújása, másra mutogatása több volt, mint ízlésbotlás. (Érdektelen, hogy a miniszterelnökjelölt maga akart-e a családjával kiállni. Akkor ott kell állni a közönség első sorában, a belüket kidolgozó csalódott aktivisták között, vagy utána hatpártilag felmenni a színpadra, bármi, ami az 1,8 millió választónak a szolidaritás, a gyászközösség gesztusát mutatja.) Nem túl eredeti megfogalmazásban: ez több, mint vétek, ez hiba.
Minél nagyobb a vereség, annál inkább tilos a választót magára hagyni a gyászával. Tilos kiábrándítani, megingatni abban a hitében, hogy a jobb, a tisztességesebb oldalt választotta.
A vereség okairól kismillió okos elemzés születik még. A „tájkép csata után” témájára egész művészeti ágak szoktak épülni. De most főleg azok az okok az érdekesek, amelyeken lehet változtatni.
Egyáltalán nem biztos ugyan, hogy az ellenzék támogatottságában kampány közben valami fordulat állt be – a fej-fej melletti helyzetet korábban ugyanazok a nyilván jószándékú közvéleménykutatások mutatták, amelyeknek nem jöttek be az ugyanezzel a módszerrel készült friss jelzéseik sem. Az ennek ellenére nagyjából világos, hogy a döntő faktor a háború, pontosabban annak sikeres fideszes interpretációja volt. Még pontosabban a biztonság elsöprő társadalmi igénye.
Ez nem azt jelenti, hogy szegény ellenzék a külső körülmények áldozata lett. Legalább három ellenzéki mulasztás kellett hozzá, hogy a „biztonság” címkét Orbán ragaszthassa a névjegyére.
1. Nem számoltunk azzal, hogy a 2018-ban tapasztalt tendencia ilyen iramban folytatódik. Már akkor látszott a két oldal közti sajátos szavazócsere: a korábban inkább konzervatívnak tudott polgári középosztály szavazott balra, míg a hagyományos baloldali bázis: a kevésbé jól élők, a lakótelepek és falvak népe az államot képviselő Fidesztől várt segítséget. Ez a mozgás felgyorsult. Jól látszik az egyes választókörzeteken belüli szavazókörök megoszlásán, Buda ellenzékivé válásán, a régen „vörös gyűrűnek” tartott külső kerületek szorossá vált versenyében. Akinek eleve kisebbek a lehetőségei, az nem kockáztatja változással a mégoly kevés meglévőt. Közhely, hogy erre érzékenység, figyelem, más tudás, más nyelv is kell, de isten ments a meglévő középosztályi bázist lerúgni, lesznobozni, a felelősséget az értelmiségre hárítani. Ez biztos út a két szék közé, a pad alá. Most éppen úton vagyunk.
2. A változást a szükségesnél is kockázatosabbnak láttatta, hogy az ellenzék sokakat nem győzött meg kormányzóképességéről. Ebben a választási rendszerben az ellenzéki koalíció továbbra is elkerülhetetlen, de úgy tűnik, a Jobbik maradék felének a koalíción belül is a többiek szorosabb szövetségétől kissé távolabb, álló önálló pólust kell kialakítania. A „lebaloldalizás”, „gyurcsányozás” őket sikeresen fosztotta meg identitásuk egy részétől.
3. Tudtuk, hogy a Fidesz médiatúlsúlya könnyedén összehazudhat bármit. De négy év alatt azt sem tettük meg az ellenpontok kialakításáért, amit megtehettünk volna. Az ellenzéknek nem volt közös médiapolitikája (sem), e téren sem működött érdemben a „szabad városok szövetsége”, nem hozott létre közös hírügynökséget, nem vállalt fel közös sajtótámogató akciókat vagy új médiakísérleteket, akár a ”Nyomtass te is” hálózat teljeskörűvé tételét.
Most el lehet kezdeni. De először annak szimbolikus jelzésére van szükség, hogy az ellenzék valóban mást is akar, mint ami eddig sem működött. A Parlament elhagyásának nem látják értelmét, talán igazuk is van. De akkor tessék más, egyértelmű jelzést adni arról, hogy még ott is másképp fognak viselkedni, hogy látják, látjuk a közös felelősséget, hogy némi elemezgetés után nem ugyanazok, ugyanazt folytatják, ugyanúgy.