A nemzetközi filmterjesztés is érzi, hogy reagálnia kell az Ukrajna elleni orosz agresszióra. Mind több vetítőhelyen, portálon, tévécsatornán láthatók ukrán filmek. A magyar köztévé még töpreng. Talán újabb bizonyítékokra vár a vérengzésekről. Vagy arra, hogy Zelenszkij kérjen bocsánatot, amiért állásfoglalásért merte zaklatni választási küzdelem idején a magyar miniszterelnököt? Szerencsére a hazai filmforgalmazás még mer a szívére hallgatni. Több mozi ismét műsorára tűzte Szergej loznyica 2018-as alkotását, a Donyeci történeteket, és megtekinthető a cinego.hu-n is.
Pár éve még nem vettük igazán komolyan ezt a filmet. Hatásos volt, tetszetősen nyomasztó, szépen körbe lehetett rakni az elismerés jelzőivel, aki érzékenyebb természetű, beszélhetett megrázó élményről, aki ismerte valamennyire a Donbasz helyzetét, megemelhette a kalapját, milyen bátor, humanista kiállás, hitvallás. Loznyica kedvelői pedig könnyedén felfűzhették az életműre, bódultan elemezgetve, miképpen tudta egy vérbeli dokumentumfilmes fikciós szituációkba adaptálni tudását, tapasztalatát a happening eszközeinek alkalmazásával. Hogyan tudta a valóság tárgyszerű rögzítését átforgatni a szürreális lét dokumentálásába. Amit már elkezdett a Boldogságomban, majd később bővérűen szikráztatott A szelíd teremtésben. Összevetésekhez pedig kéznél volt Kusturica és Kira Muratova néhány alkotása.
Örömmel üdvözöltük egy új, tehetséges artfilmes megjelenését, művészi kibontakozását, és nem vettük észre, hogy mind fenyegetőbb képet mutat a posztszovjet Kelet-Európáról. Hogy amit szürrealista fokozásnak érzünk, nem áll olyan messze a valóságtól. Loznyica már a Boldogságban és A szelíd teremtésben is jelezte, hogy ezt a világot egyre durvább erőszak feszíti. A Donyeci történetek azonban nem egyszerű látlelet ennek felszínre töréséről. Túlmutat a Donbasz 2014 óta tartó tűzszüneti háborús állapotának ábrázolásán. Miközben nézzük a sok apró eseménysort városokban, országúton, egyik ellenőrző ponttól a másikig, egyre dermedtebben érzünk rá, hogy ez a vibráló durvaság, kegyetlenség, vérszomj, pusztítás szinte semmiben nem különbözik a békés hétköznapok működésétől, hangulatától. Ugyanaz a szegénységbe vetettség, kiszolgáltatottság, kiszámíthatatlanság, hatósági hanghordozás. Csak jelen vannak a fegyverek is, és olykor-olykor megszólalnak. Gyilkolásig fokozva a megalázást. Lakótelepi otthonná válik az óvóhely, valódi terrorakcióvá egy forgatás. Az esküvő buzdítás, a boldogság ritka pillanatának kifosztása, harcias kiáltások részeg tombolása. A megszégyenített emberek szenvedélyesen szégyenítenek meg megszégyenítésre ítélteket. A történelemből egyedül a nácik képe él tovább. Azonnal lenácizzák a német újságírót, a foglyot, egymást, mindenkit, aki nem kelt bizalmat.
Loznyica filmje komoly figyelmeztetés volt, hogy ez a fajta, militáns szellembe nyomorított militáns kelet-európai lét még véresebb háborúhoz vezethet. És nem is kerültük el. Képsorait nézve ma már azért szorongunk, mert elképzelhetetlennek tűnik, hogyan születhet ebben a világban béke, emberhez méltó élet.
