Nehéz lenne meghatározni teljes pontossággal, hogy politikai értelemben minek tekintsük azt a különös, többarcú formációt, amely a Dnyeszter menti Köztársaság nevet viseli. A nemzetközi jogilag Moldova részének számító, s ezért „szakadárnak” minősülő Transznisztria alapvetően Oroszországhoz kötődik, területén békefenntartói minőségben csaknem kétezer orosz katona állomásozik, ugyanakkor ma már inkább az Európai Unió felé fordítja tekintetét, mivel élvezi a moldovai társult tagság előnyeit, így a vízummentességet. Eközben saját „maffiállamot” működtet, amelynek tényleges irányítói volt szovjet rendőrök és belügyesek. A mostani háborús helyzetben sokak szerint Moszkva számára egyfajta hídfőállas szerepét is betöltheti, mivel Tiraszpol, a szakadárok fővárosa 80 kilóméterre van Odesszától.
Hosszan elnyúló területről van szó, amely – ha katonai szempontból nézzük – eddig is képes lett volna részben blokkolni a kapcsolatot Ukrajna és a Nyugat között 120 kilométeres vonalon, emiatt eleve van geostratégiai fontossága – mondta a Népszavának Barabás T. János, a Külpolitikai és Külgazdasái Intézet vezető elemzője. Területén 1800-2000 orosz katona állomásozik békefenntartóként az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) megbízásából, mégpedig nemzetközi egyezményeknek megfelelően, kivonásukra tett ígéretét azonban Moszkva mindeddig nem teljesítette. Furcsa helyzet, hogy e csapatok a moldovai főváros, Chisinau repülőterén szállnak fel és le – teszi hozzá az elemző.
A mostani ukrajnai háború kitörése előtti években bizonytalan volt a helyzet azzal kapcsolatosan, hogy például Moldova egyesülni akar-e Romániával, illetve a szakadár terület hova is akarna tartozni, ha rajta múlna. A tiraszpoli vezetés például korábban már többször jelezte szándékát, hogy egyesülhessen Oroszországgal (így olyan exklávéként maradna meg, mint amilyen a Kalinyingrádi terület a Balti tenger partján). Moszkva azonban elzárkózott ettől, Barabás szerint ugyanis számára gazdasági terhet jelentene szanálni a Dnyeszter mellékén válságba jutott gazdaságot, ráadásul hatékonyabb regionális feszültséget képes fenntartani Moldova és Ukrajna között, ha e terület megmarad szakadárnak.
Sokáig közvetlenül napirenden volt az az elképzelés, hogy Moldova csatlakozzék Romániához, de kiderült, hogy ez nem ilyen egyszerű. Németország és Franciaország az elmúlt években egyértelműen jelezte a moldovai kormányoknak, hogy Romániával legfeljebb azután lehet „frigyre” lépni, ha Chisinau először az európai uniós csatlakozást hozza tető alá. Barabás T. János szerint mindenesetre a most zajló ukrajnai háború miatt a moldovaiak legnagyobb részének elment a kedve attól, hogy országuk Románia részévé váljon, legfeljebb húsz százalékuk óhajtja azt. Egyébként már Romániában is egyre kevesebben szeretnék az egyesülést.
Ez esetben ugyanis „abszorpciós csatlakozásról” lenne szó, vagyis a moldovai államnak a román állam struktúráit kellene átvennie, márpedig a bukaresti kormánytól idegen bármiféle autonómia vagy „társállami” forma.
A Kremlnek viszont nagyon is érdeke lenne, hogy Transznisztria és Moldova együtt föderatív államot alkosson, ezzel ugyanis el tudná zárni Moldova útját nyugati integrációja felé, hiszen akkor a közös parlamentben Transznisztriának vétójoga lenne – állapítja meg a vezető elemző.
Érdekesen alakultak az elmúlt időszakban a gazdasági szereplők érdekei. Moldova és az EU 2014-ben társulási szerződést írt alá, ennek következtében az európai integrációs szervezet megnyitotta piacait a Dnyeszter menti Köztársaság termékei előtt is. Ennek nyomán Transznisztria szép csendesen leválni látszik Moszkvától a kereskedelemben, marad az energiafüggése. Emiatt alakult ki a kicsit sommás vélemény, miszerint a szakadár köztársaságnak ma sokkal inkább az Európai Unió a tartóoszlopa.
Kétségtelen azonban, hogy a Dnyeszter menti Köztársaság gazdasági és politikai életét továbbra is a szűk csoport határozza meg. Barabás T. felidézi, hogy az 1991-92-es polgárháború idején, amikor a terület elszakadt Moldovától, a Dnyeszter-melléki fegveresek között a helyi, szovjet kötődésű rendőrők és belügyi katonák csoportja volt a legerősebb. Közülük került ki a jelenlegi „államfő”, Vagyim Krasznoszelszkij, vagy a KGB-tisztből lett két oligarcha, Viktor Gusan és Ilija Kazmalij. Több céget összefogó nagy konglomerátumukat Sheriff-csoportnak nevezték el, amely lefedi az ingatlanpiacot, a kereskedelem és a mezőgazdaság legnagyobb részét. Vezetői ugyanakkor gyakorlatiasak, hiszen több mint két évtized óta megállapodásuk van a moldovai kormánnyal, ennek értelmében a Dyneszter menti Köztársaság cégei a chisinaui kormányzatnak is adóznak, cserében moldovai vámpecsétet kapnak, s ezzel exportálhatnak nyugatra. A moldovai társulási szerződés nyomán egyébként szelídebb méreteket öltött az élelmiszer, a cigaretta- és alkoholcsempészet. Eközben a hivatalos ideológia szovjet nosztalgiát tart életben, ezt tanúsítják a tiraszpoli Lenin-szobrok és a szépen karbantartott szovjet emlékművek.
A volt szovjet hadsereget az ott élő oroszok is istenítik, akik a lakosság egyharmadát teszik ki, velük egyenlő arányban vannak a moldávok, az ukránok, Barabás szerint azonban e szakadár területen valóságos demográfiai katasztrófának vagyunk tanúi, 1991-ben még 750 ezer lakosa volt, most kevesebb mint 400 ezer.
A legfőbb kérdés viszont ma az, hogy az Ukrajna elleni háború milyen arányokat boríthat fel, milyen folyamatokat fordíthat meg. Már február elején az orosz csapatok a régióban hadgyakorlatot tartottak. A moldáv vezetés a harcok kiterjedése szepontjából kockázatosnak tartja az oroszbarát szakadárállam létét. Az elemző szerint Transznisztria akkor válhat katonailag kulcsontosságúvá Moszkva számára, ha Odessza elesik.
