Akár a fúgaszerű írásmódot, akár a történelem és a lét mélyszerkezete iránti érdeklődést tekintem, az új regénye mintegy trilógiává bővíti a megelőző kettőt, A hetedik nap és Amit a szél susog címűeket. Mi volt az új perspektíva – Mi van itt? Mi ez az egész?, ahogy a regény egyik szereplője is kérdezi –, ami alapján a Szakadékjátszma íródott?
Azt kerestem ebben a regényemben is: mi az a léthelyzet, amiben a korszak embere él? Közelebbről az európai ember, még közelebbről a Magyarországon élők. Ez a léthelyzet viszont csak egy hosszabb históriai folyamat részeként érthető meg – aminek ábrázolásához egy sajátos regényforma keresése-megtalálása is hozzájárult. Olyan, amiben az emberi élet históriai, lélektani, szellemi folyamatossága, szakadatlansága, örökös visszatérése megmutatkozik. A Szakadékjátszma, miközben 2019 telének egyetlen napja történéseit meséli el, visszakalandozik a múltba is, a szereplők szülei, nagyszülei sorsához, s ezek által sejthető a közeljövő lehetősége is.
A regény fő alakjai jobbára értelmiségi pályán tevékenykednek, de mintha mindvégig funkciójukat vesztettek lennének, legalábbis a szélesebb társadalmi környezetük részéről. Mi a jelenkori szerepe ennek a rétegnek?
A mai magyar értelmiségi-szellemi léthelyzetet nullponton látom. Annak ellenére, hogy akad néhány rendkívül tiszteletre méltó filozófus, történettudós, közgazdász, író, akik megpróbálják megérteni és szellemileg átvilágítani a jelenlegi korszakot. Ugyanakkor világosan látszik, hogy a szellem szavának az ideje lejárt. Nemcsak Magyarországon, az egész világon. A megoldhatatlanságok korába léptünk. Az elmúlt évtizedekben szinte szőnyegbombázásként zúdultak ránk azok a jelenségek – gazdasági válságok, népvándorlások, természeti katasztrófák, véres háborúk –, amikre a szellem szava nem tud olyan választ ajánlani, ami praktikummá, realitássá válhatna. Ehhez Magyarországon ráadásul a korábbi államszerkezeti formák gyökeres átalakulása is hozzáadódott. És az újabb fél vagy egészen diktatórikus régiókban nemcsak hogy nem hallgatnak a szellem szavára, de egyenesen irtják, vagy közismerten birtokba veszik azokat a kulturális-szellemi központokat (egyetemeket, művészeti intézményeket stb.), amelyekből a megszólalás fóruma lehetne – már ha képesek lennének válaszokat adni, de nem tudnak, mert nem lehet.
De ugyanígy a hagyományosan kritikai attitűddel bíró baloldali vagy középjobboldali, demokratikus politikai bázis is – akár csak a legutóbbi hetek-hónapok tanulságai alapján – láthatóan olyan mértékben fordult el a szellemi megközelítésektől, hogy abszolút partikulárisan, kisszerűen, a dolgokat, amiben élünk, nem értve végzi a politikai munkáját.
Az a széles lakossági réteg pedig, akikhez sajnos soha nem jutottak el a szellemi megközelítések, manapság egyenesen politikai célzatosságnak tekinti, ha efféle szóba kerül, és irtózva küzd ellene azzal, hogy továbbra sem vesz róla tudomást.
Mindazonáltal a regény kitüntetett fontosságú „résztvevője” is szellemi tevékenység, nevezetesen a sakk. Ahol a táblán a már megtett lépésekből jó esetben kikövetkeztethetők a jövőbeli reakciók.
A regényben a három, 1980-ban érettségiző fiatalember a gimnázium győztes sakkcsapatának tagja, egyikük pedig magyar ifjúsági bajnok, aki ezen teljesítménye révén meghívást kap Moszkvába, ahol Garri Kaszparovval mérkőzhet meg a baráti országok képviselőivel egyetemben. A szovjet ifjúsági világbajnok szimultánban tönkreveri mindőjüket, kivéve a magyar Kerekes Endrét, akivel remire megy. A gratulációkor Kaszparov afelől érdeklődik, kitől tanult a magyar fiú, ő pedig azt válaszolja: Aljechintől. A nagymestertől, az első orosz sakkbajnoktól, akit még a cári rendőrség internált az első világháború előtt, mint túlságosan szabad szellemű személyt. S akit később, a szabadulása után a németországi világbajnokságon a német rendőrség tartóztat le, mivel bolsevik kémet sejt benne. Az ismételt szabadlábra helyezése után, hazájába térve a változatosság kedvéért a szovjetek internálják mint valószínűsíthető német spiont.
A befolyásos barátai innen is kimentik, Aljechinnek pedig elege lesz, és Franciaországba emigrál 1921-ben.
Végre tisztára söpörte a táblát, új partiba kezdett…
Igen, mivelhogy nem töltötte teljesen haszontalanul a fogva tartásának éveit, s ellenfél hiányában fejben sakkozott. Képes lett arra, hogy hat lépésig visszabontsa az ellenfelei húzásait, majd ennek alapján képet alkosson a gondolkodásmódjukról, és így a következő hat lépésüket is nagy biztonsággal előre lássa.
A regényemben a sakkjátszmát a történelemre és az emberi helyzetre konvertáltam, s ennek alapján képzeltem el, hogy ha visszabontom a magyar történelem struktúráját, akkor törvényszerűnek lehet tekinteni, ami most bekövetkezett.
Azaz a minapi országgyűlési választás eredményét. Kíváncsi vagyok, milyen kombinatorika mentén zajlik ez a históriai sakkjátszma.
A szellemi ember fentebbi jelenkori látlelete után nézzük a magyar progresszió históriai múltját kérdésekbe foglalva. Vajon az elmúlt száz évben volt-e olyan hosszabb időszakasza Magyarországnak, amikor a demokratikus pártok meg tudták határozni a történelem folyamatát, beleértve a Horthy-, a Szálasi-, a Rákosi-, a Kádár-korszak történéseivel való szemben állást, a ’90 utáni vákuum-instabilitás néhány lehetőségét és illúzióját leszámítva? Volt-e olyan helyzetben, hogy a vezetői megtanulhatták volna, hogyan kell kormányozni, az uralmat megszerezni-megtartani, olyan vezetőréteget kinevelni, amely alkalmas lett volna – az új és változó helyzet megoldhatatlanságai közepette – egy ország kormányzására? Valamint olyan vezetőket kinevelni, akik alkalmasak lennének arra, hogy megnyerjék maguknak a lakosság támogatását a régi rendszerek által sulykolt mentalitásvilágával szemben egy felvilágosultabbal?
A választási kudarc okait ezen kérdések mentén főként abban látom, hogy a demokratikus oldal teljes históriai és szociológiai ismerethiányban szenved, fogalma sincs, mi van Budapesten túl, hogyan gondolkozik a lakosság óriási része – és meg sem próbálták ezt az ismerethiányt feloldani. Ehhez még hozzátehető, hogy a magyar baloldal így vagy úgy vezetője 16 éve Magyarország legnépszerűtlenebb politikusa – és ez mindent el is dönt 16 éve. A neve jelszóvá vált abban a közegben, ahol nincs befogadóképesség a demokráciára. Ő képtelen levonni ennek a tanulságait. Nem csak az országot, önmagát sem ismeri. Nem látja be, hogy alkalmatlan arra a szerepre, amelyre törekszik.
A „választás” kudarcát, a kiúttalanságot a regénye is illusztrálja. Méghozzá a szereplők a Dosztojevszkij-életművel való viszonyának kialakításával: hit vagy lázadás? Vagy?
Dosztojevszkij minden értelemben hatalmas életműve – ahogy arra az említett három regénybeli barát mentora rámutat – két menekülési utat feltételez: üdvkeresés, ahogy az írónál a pravoszláv istenhit felé fordulással történt, vagy lázadás, azaz a cári világ szűk értelmiségi csoportjaihoz való közeledés – illetve e kettő közti ingadozás. Ám már a kortárs filozófus Bergyajev is rámutatott arra, hogy egyik út sem vezethetett megoldáshoz.
A Szakadékjátszmában a három fiatalember életútjának egységben láttatásával ennek a megoldhatatlan léthelyzetnek az ábrázolását végeztem el. A sakkbajnok Kerekes a lázadás igyekezetétől eljut a dilemmával való szembenézésig: mi van akkor, ha elhatárolódunk a hit üdvétől, de a lázadás is lehetetlen? Ő a világtól való elvonulást választja. A másik szereplő, az informatikus-elemző Áron András épp azt éli át 2019-ben, amikor a hatalom már teljesen rátelepszik az országra, s elvárja tőle is, hogy szakmailag támogassa a hazugságáradást, vagy veheti a kalapját. A harmadik barátról, Havas Oszkárról pedig kiderül, ő már a Kádár-rendszerben is részt vett a hatalom hálózati munkájában, ami – köztudott – a mai napig átléptette az embereit, kormányoktól függetlenül. „Ez is egy szakma” – mondja, és igyekszik is jól csinálni: kiszolgálja a mindenkori rendszert.
A regény emeli a tétet, amikor a diktatórikus hatalom irányította társadalomban élők léthelyzetének ábrázolása mellett a lét eleve szabadsághiányos jellegét firtatja, hiszen még a szavaink is menthetetlenül börtönbe zárnak minket. Ez is válasz nélkül maradó, megoldhatatlan kérdés?
Ez a regény problémavilágának a centruma. Ismét Dosztojevszkijre utalhatok, akit a cári rendőrség, Aljechinhez hasonlóan, internált, kényszermunkára ítélt. A fogságban sok mindent megtapasztalt, sorsokat, embereket, akik a rabságban is megpróbálnak szabadon élni. Visszatérve a zárt világból azonban feltehette magának azt a kérdést: vajon a cári önkény mindennap tapasztalt valósága és a börtönbeli korlátozott szabadság közt van-e egyáltalán lényeges különbség? Élete vége felé azt nyilatkozta, minden a XX. században dől majd el.
A XX. század végének gondolkodói hasonlóképp szóltak a XXI. századról… Ezt a folytonosságot a regény váltakozó hosszúságú mondatai éppúgy tükrözik – zenei ritmusuk a létezés szigorú, zaklatott ritmusát idézi –, mint a szakadatlan hóesés a kezdőoldaltól az utolsó lapig.
Az utolsó lapig, ahol zárásként az olvasható: „Menni kell, gondolta. Elindult a sötétben.” Íróként ezzel mutat fényt?
A korszak emberi helyzeteivel való szembenézéssel.
