- Egressy Zoltán: Ennyi vót az egész

Hajnalba leszálltam az ágyrul pisálni, aztán úgy megszédűtem, hogy majdnem elestem. Az Isten őrzött, mer ha megen elesek, végem lett vóna. Gyütt a menyem, megmérte, százhatvannyóc vót a vérnyomásom. Ennyi sok nem szokott lenni. Tennap meg a szemem világa ment el egy pillanatra. Elég gyorsan visszagyütt, de aztán megen. Annyira köll vigyázni minden léptemre, mer ha eltörik valami csontom, akkor aztán vége. Belenyugszok, mer énnálam nagyobb betegek is vannak. De ez is nehéz ám. Ez az időjárás, ez is befolyásol.

Mégis életbe maradt az egyik kismacska. Hozta ám az anyja megmutatni. Eddig talán bújtatta valahol. A vörös az. Hát, ha így, így, én még egyszer agyon nem csapom. Csak majd hogy mondom meg, hogy került elő? Megmérgedtem ma a fiamra, mer elfogyott a vajam, meg a sajtom. Mondtam a magamét neki telefonba, ebbül lett a bajság. Talán nem vót elég a pénzem, nem tudtál belőle vásárolni? Biztos ezér haragudott meg, mer erre csak letette a telefont. Begurul ám hamar. Lehet, hogy én is bűnös vótam, hogy ezt mondtam, mit tudjam én. Van, amikor jókedvem van, van amikor elcsüggedek, olyankor aztán mondom, amit nem köllene. De azér nem lett bajság, mer hozott mindent. Aszondta, megen köllene oltásra menni. Nem akarok, mer minek? Hát hiszen nem menek én sehova. Akkor meg minek?

Enni nem kívánok semmit a világon. Reggel ittam egy kicsit az édeskémbül, van, hogy az elég. Kávét igen ritkán szoktam. Tennap éppen ittam, talán attul mehetett föl a vérnyomásom. Most majd nem fogok inni, akkor nem tesz belőlem bolondot.

Aszondta az orvos, százötvenig még elmegy a vérnyomás. Mindig tehetetlenebb vagyok, csak azon kérem a jóistent, hogy az eszemet tartsa meg még egy kicsit. Mer ha az elmegy, akkor vége lesz ám mindennek.

Pillanatnyilag olyan értetlen vagyok. Van, mikor rám gyün egy ilyen szerencsétlenség. Hirtelen nem tudom, hol vagyok. Nincs kedvem semmihö, még üddögelni se igen tudok. Egész nap fekszek. Ha fölkelek, elsőbe csak fölülök, aztán nagy sokára a tévébe kapaszkodom, úgy állok föl. Csak el ne rántsam, mer akkor nagy szarba vónék.

Össze köll szednem magamat. Annyi sok a hitván holmim, ki akarom szórni a kukába. Minek az a sok hétrosseb, tiszta fölösleges. Vannak szépek is, kosztümök, de kinek köllenek, senkinek a világba. Gondótam, hogy a Vicának adom, de a menyem aszondja, az toszongyosan jár az utcán, minek annak szép ruha? Van a sok nagykabát, azok is szépek, talán beveszik ilyen szegényeknek, aztán kiosszák nekik. Az unokáimnak nem köll semmi, hiába mondom nekik. Van gáztűzhely, kenyérpirító, habverők, mindenféle, de semmit nem visznek el. Itt vót a Tünde, de éppen hogy gyütt, már ment is. Minek sietsz? Mer dógom van, aszondja. Ennyi vót az egész. Nem köll annak semmi, még ember se, nem fog férjhö menni, aszondja. Aszondja, a munkahelyén mindenki őt pletykázza. Lesik, kivel megy, hova megy. Aszondja, hiába városiak, pletykásabb népek azok, mint faluhelyen.

Lehet, hogy ez a sok minden itt marad végül. Tán benn hagyok mindent a házba. Van, aki benn hagy ruhát, meg bútort, aztán úgy hal meg.

Fúj ám ma a szél igen. Gyünnek még szúnyogok is, pedig már nem köllene. Szélbe nem köllene, meg nincs nagy meleg se. De csak gyünnek. Jól nézek ki, többet nem hagyom ezt az ajtót nyitva. Az éjjel úgy dongtak a fülemnél, mint a hétrosseb. Akkor vót ilyen dongás, mikor még lánykoromba egyszer pajtába aludtam.

Szerettem kojtorogni. Minden évbe elmentünk gyalog valami másik faluba búcsúba. Vót, hogy ott is aludtunk, ha igen messzi vót. Egyszer elindultunk reggel öt órakor, útközbe megálltunk reggelizni, aztán tíz órára odaértünk, mire ment a nagymise. Még a pap is gyütt velünk. Nem tudom már, melyik vót. De jó vót akkor… Tizennégy-tizenöt éves vótam. Sokan mentünk, huszan is, vagy talán többen. Főleg lányok. Előre meg vót beszélve, hogy éjszaka egy nagy pajtába alszunk. Széna vót ott, vagy szalma, már nem tudom. Csak aztán gyüttek erős fiatalemberek, olyan nálunk két-három évvel idősebbek. Nem tudom, kik vótak, de ránk mászkáltak. Énrám is mászkáltak. Aztán egy idősebb asszony észrevette, ej az anyátok erre-arra, mondta nekik, aztán el is mentek.

Később a téeszből is mentünk ám sokfelé, de a Béla papa azt nem szerette. Vett egy motort, avval jártunk a Balatonho, meg erdőbe, meg mindenfelé, mikor szabadja vót. Csak mentünk. De szerettem azt! A Mama otthol vigyázott a gyerekekre, szabadon mehettem én is. Aztán mi lett a vége, nem tudok rendesen kikepeszteni már a konyhába se. Kívánkoznék körülnézni a kertbe is, meg mindenhol, de nem tudok a világér se.

A Béla papa emlékezett mindenre. Az aptyára is, pedig hatéves vót, mikor az meghalt. Emlékezett, hogy az aptya urakat hordott erre-arra. Aszondta neki, ej, te belőled, fiam, olyan muzsikus lesz, hogy te leszel a világ muzsikusa. Muzsikus nem lett, de igen nótázós vót. Reggel, mikor kiment etetni az állatokat, végigfütyülte az etetést. De nem mindig vót hozzá kedve. Egyszer kérdezi tőle a szomszéd, valami baj van, nincsen füttyszó. Az asszony megharagudott? Hát, aszondja a Béla papa, úgy néz ki.

A testvére is akart vóna engem. Aztán már nem. Az nem vót rendes ember. Igen elzüllötte magát. Pesten dógozott, de mikor hazagyütt, csak itta a pálinkát. A felesége meg lusta vót. Egyik se él már. A sógorom halt meg előbb. Kiment szedni a diót, aztán már csak azt vették észre, hogy elterült. Mire odaszaladtak, már halott vót.

Éjjel a Tünde unokám állt az ágyam mellett. Kérdezem tűle, te vagy? De csak áll. Aztán odaad egy kis fehér cicát. Kérdezem, vigyázzak rá? De nem szól. Aztán ott se vót már.

Nincs semmi elfoglaltságom. Csak vagyok.

Az jutott eszembe, mennyire szerettem én a gyűrűket. Most meg már nincs meg a jegygyűrűm se. Ellopták. Tudom is, hogy kicsoda. Hordtam, míg el nem kopott. A Béla papa akkor vette, mikor még nem ismert. Katonakorába. Valami zsidótul lopták el, aztán azt gondolta, jó lesz, ha megveszi. Később becseréltük, mer vásott is vót, meg kicsi is az ujjamra. Az újat hordtam mindig, mer az jó vót. Egyszer nem olyan régen letettem, odadobtam a kredencre. Aztán ellopta a Vica. Ki más?

A Béla papa nem örült, mikor a pap az esküvőn a karikagyűrűről beszélt. Pedig szépet mondott, hogy őrizzük meg, mer ez örök. Az uramnak nem tetszett ez a beszéd. Mit tudom én, mér.

Olyan nehezemre esett az esküvő. Ott vót a falumba. Pont meggyüttek a gólyák, kettő. Abba a templomba én mennyit jártam! Aztán egyszer csak elköltöztem ide. A bő szoknyásokhoz. Ebbe a faluba az ilyen fajtát, ahogyan én öltöztem, kinevették. Nálunk nem vót ilyen bő szoknya. Nem vótunk gazdagok, de az anyám szépen járatott bennünket. Meg is varrta a ruhákat. Itt meg mindjár vett nekem az anyósom bő szoknyára való anyagot. Nézzem meg, tetszik-e. Énnekem nem tetszik, ne is haragudjon. Nem tetszik? Nekem ilyen biztos nem köll. Hát akkor kicseréljük? Szerencsére a bótos visszavette. Szép piros vót, csak ilyen bő, meg rózsás. Zörögtek rám sokan, de nekem az öregasszonyos vót, nem köllött.

Szűkebb szoknyáim vótak, ilyen testhöz állók. Abba igen csinos vótam. Mikor idekerültem, mondták is, milyen csinos ez a kislány. De itt azér a derekas lány vót a szép, nem a sovány. Olyan erős legyen, hogy bírja. Azér vót az a sok alsószoknya, hogy deréknek látszódjon, aki fölvette. Még ki is tömték párnákkal, ha köllött. A mise vót a divatbemutató.

A menyasszonyruhámat a szomszéd asszony varrta, nem az anyám. Mer az varrónő vót. Tudta, milyen legyen. Igen szépen megcsinyálta. A fátyolt meg éppen próbálták a fejemre, mikor valaki odaszaladt, hogy gyere, gyere haza, leégett a házatok. A szomszédba disznót akartak pörkölni, aztán a házat pörkölték le. Lángra kapott az istállójuk, a szél meg a mi házunkra hozta a tüzet. Két héttel az esküvő előtt. Itt valaki aszondta az uramnak, csak nem hozod ide ezt a lányt, se ruhája, se semmije nem maradt, te öltözteted fel? Aszondta erre a Mama: ha semmije se maradt, akkor is elhozza. A Béla papa is megmondta ennek a szomszédnak.

Lehet ám, hogy gyerekek játszottak, azér gyulladt meg az istálló, nem is a disznótul. Mer játszottak a gyerekek akkoriba mindenfélit. Vót, hogy fölakasztották egymást, aztán majdnem meghaltak. Játszottak disznóvágásosat is. Betakartak valakit szalmával, aztán meggyújtották.

Van az egyik imakönyvemben egy esküvős kép. Úgy látom, nem vót talán jó kedvem. Nem akartam itt megmaradni. De mégis maradtam. A Béla papa még elég sovány a képen. Huszonegy éves se vagyok. A pap is rajt van. Jaj istenem, mennyire… Régen meghalt az is. Szépen beszélt. Talán azér nem tetszett a Béla papának, amit mondott, mer nem nekem vette azt a karikagyűrűt. Aztán mégis az enyim lett. Milyen lábaim vótak, aztán most hogy tönkre vannak.

Az uram már elrohadt a fődbe, a csontja is.

Egyik gyereke se fajtázott rá, pedig hogy szeretett mulatni! Én is éneköltem sokat, még passiót is. A Zalai pap egyszer aszondta, hiába kórusba vótam, hogy na Jolikám, meghallottam ám a hangját. A fiam meg a lányom nem éneköl. A lányom még idább-odább, de az is csak úgy kornyikál. Ha a torkom sokszor nem is jó, én azér énekölök a mai napig.