De azután eljött az 1915-ös esztendő április 23-ája, amely döntő változást hozott Spicer Simson főhadnagy életében. Mit sem sejtett ebből, amikor reggel, valamivel kilenc óra előtt, ahogyan szokott, elgyalogolt a Whitehallba az esőtől nedves járdákon; akkor sem sejtett semmit, amikor az irodában begyújtott a kandallóba, és pontosan az utolsó harangkondulásra megjelent Thompson őrnagy is. Kevéssel fél tíz után azonban történt valami, ami Spicer öt hónapos rabszolgalétében még sosem fordult elő: kinyílt az ajtó, és az admiralitás egyik nagykutyája lépett a szobába. Spicer idegszálai azonnal megfeszültek a figyelemtől. Ismerte a nagykutyát: tengernagyi rangja volt, Sir David Gamble volt a neve. Fölötte rangban csak Isten állt meg a First Sea Lord, a brit haditengerészet legfőbb parancsnoka, Sir Henry Jackson. Spicer és irodai kollégája fölpattantak és szalutáltak. – Good morning, gentlemen – mondta az admirális, gondosan becsukta maga mögött az ajtót, és iratgyűjtővel a hóna alatt átballagott a szobán a kandallóhoz. Spicer teljes riadókészültségben volt. […] Mivel azonban a tengernagy kizárólag Thompsonhoz fordult, s őhozzá egyszer sem, igen hamar arra kellett gyanakodnia, hogy a látogatót egyedül az őrnagy érdekli. Bizonyossággá izmosodott ez a gyanú, amikor az admirális véget vetett a könnyed csevejnek, és homlokát ráncolva átlapozta a mappáját.
– Mondja csak, Thompson… Itt az áll, hogy önnek gyomorfekélye van. Igaz ez?
– Ez nyolc éve volt, Sir. – Az őrnagy óvatosan félretolta a pisztáciásdobozát, és ráhúzta az ajkát nagy, sárga fogaira. – Ezért kellett kilépnem az aktív szolgálatból.
– És mi a helyzet most?
– Jobban vagyok, köszönöm, uram.
– Beszélgettünk magáról, Thompson. A First Sea Lord nagyra tartja magát.
– Engem?
– Maga rátermett tiszt; szükségünk van magára. Háború van, egyetlen használható embert sem nélkülözhetünk.
– Igenis, uram.
– És a gyomorfekélye meggyógyult?
– Nagyjából.
– Akkor nem engedhetjük meg magunknak, hogy hagyjuk parlagon heverni ebben a lyukban. Feladatom van a maga számára, Thompson.
– Feladat, uram?
– Expedíció Afrikába. Szárazföldi úton eljuttat egy ágyúnaszádot a Tanganyika-tóhoz, elsüllyeszt egy kis német gőzöst, azután hazajön.
– Ágyúnaszádot? Szárazföldi úton?
– Utána elengedjük magának a maradék szolgálati időt, és azonnal nyugdíjba mehet. Nos, mit szól hozzá?
– Igen megtisztelő ajánlat, Sir, de nem lenne valaki nálam fiatalabb…
– Mindnyájan be vannak osztva valahová, ahol nélkülözhetetlenek. Nincs senki, aki szóba jöhetne. Maga az utolsó reményem, Thompson.
– Csak félek, hogy a gyomorfekélyem…
– Gyerekjáték az expedíció. Kényelmesen fölviszi az ágyúnaszádot vasúton Fokvárosból Elizabethville-be, Belga-Kongóba, az kétezerhétszáz mérföld. Aztán egy kis darabon a bozóton át vezet az út, az egy kicsit föladhatja a leckét. De százhatvanhat mérföld az egész. Ez a London–Manchester távolságnak felel meg.
– Uram…
– A Tanganyika-tavon vízre bocsátja a hajót, átlátogat a túlsó partra, és ronccsá lövi a Wissmannt. A világ legegyszerűbb dolga. Az a gőzös egy rakás rozsda; vicc, nem is hajó. És úgy tudjuk, fegyverzete sincs.
– Minden tiszteletem mellett…
– Tudom, Thompson, megértem az aggályait. Kicsit gyerekesen hangzik a terv, igaz? Ahogy Móricka elképzeli…
– Ha megengedi, uram, nekem ez a dolog egyszerűen abszurdnak tűnik. Semmilyen hadihajót nem lehet átvonszolni a dzsungelen. Ez teljességgel lehetetlen.
– Ebben természetesen igaza van. Másfelől viszont mindössze százhatvanhat mérföldről van szó, és az út nem szűz bozóton vezet át, hanem kitaposott ösvényt kell követni, amelyet időnként ökrösfogatok használnak.
– Bocsásson meg, Sir; én ismerem az afrikai ösvényeket. Gyalog is alig vergődik rajtuk végig az ember, nemhogy egy hadihajóval.
– Ha a Royal Navy végig akar menni egy ösvényen, akkor végig is megy, nem gondolja?
– Ahogy mondja, uram.
– Mindenesetre a német gőzösnek el kell tűnnie a Tanganyika-tóról, ez stratégiailag roppant fontos.
– Értem, uram. Csakhogy az orvosom nyomatékosan azt tanácsolta…
– Ne mórikálja itt magát. Ezredesi rangot kap ajándékba, plusz egy érdemrendet. És magasabb nyugdíjat.
– Tényleg attól tartok, hogy a jelenlegi egészségi állapotom…
– Én, Sir. – Ez volt az a pillanat, amikor Spicer Simson főhadnagy előlépett és ismét tisztelgett. Ebben a pillanatban tette meg, ezt maga is tudta, a döntő lépést a világtörténelem rivaldafényébe. Azt ugyan nem sejtette még, hogy egy röpke év múlva nagy betűkkel ott fog virítani a neve a királyság valamennyi újságjában – de azt tudta, hogy kilépett végre a névtelen rabszolgamunkásság sötétjéből. Rángatóztak az arcizmai az izgatottságtól. A tengernagy csodálkozva fordult a különös szerzet felé, aki túlzott és görcsös merevséggel állt vigyázzban az íróasztala mellett, a nadrágvarrását kaparászva és furcsa fintorokat vágva.
– Kérem, bízzon meg engem a feladattal, Sir. Megtiszteltetés lenne számomra. Nagy-nagy megtiszteltetés. Nagyon kérem, Sir. Négy évig szolgáltam Afrikában. Tapasztalt parancsnok vagyok. Remekül kiismerem magam a trópusi állóvizeket illetően. Könyörgöm, Sir.
Miután hazarohant, Spicer Simson letépte magáról a helyenként már elvásott civilruhát, és felöltötte a régi díszegyenruháját, amely újabban feszült rajta egy cseppet, s már újra le is viharzott a lépcsőn. Kora délután volt. Amy csak pár óra múlva jön meg a lőszergyárból. Spicer lobogó kabátszárnyakkal átvágott a Russell Square-en, végigsietett a Tottenham Court Roadon, majd az Oxford Circusön át egyenesen a Bond Streetre nyargalt, ahol Anglia leghíresebb és legdrágább szabóinak szalonjai és boltjai vannak.
Spicer tudta, mit akar: a Messr. Gieves Limitedhez, Anglia legjobb nevű és legrégibb szabóságához igyekezett, amely már III. György királynak, Nelson admirálisnak és William Bligh kapitánynak, a Bounty parancsnokának is készített egyenruhákat. Az üzlet annyira előkelő volt, hogy még kirakata vagy cégtáblája sem volt. Spicer mégis könnyen megtalálta; zsenge ifjúkorától számtalanszor elhaladt az exkluzív üzlethelyiség előtt, vágyakozva megérintette az ajtót, azután gyorsan továbbsietett. Most azonban megállt, mélyet lélegzett és lehunyta a szemét, hogy igazán kiélvezze a régen várt pillanatot. Majd határozottan megragadta a sárgaréz ajtógombot, előreszegte az állát, blazírt kifejezést varázsolt az arcára, és lendületesen benyitott az ajtón.
Puha, vattás csönd töltötte be az üzletet, kellemesen hűvös volt és tompa világosság, amelynek nem volt azonosítható forrása; mindenünnen jött és sehonnan sem. Bizalomgerjesztő politúr-, talkumpor- és kölnivízillat érződött. Fényesen derengtek a mahagónipultok, csillogtak a rézveretek. Spicer megborzongott. Végre megérkezett oda, ahová mindig is vágyott. Végre otthon volt, lerázta magáról a közönséges világ plebejus durvaságát. Tett két-három lépést előre, ráérősen végigsiklatta a tekintetét a berendezésen; élvezte a hely előkelő nyugalmát. Semmilyen reklámot nem lehetett látni, a legapróbb márkajelzést sem; ennek az etablissementnak semmiféle vevőcsalogatásra nem volt szüksége. A bútorzat, a csillár, a padlón a futószőnyeg – minden decensen elegáns volt, s mintha arra lett volna teremtve, hogy évszázadokat éljen túl; pompának és hivalkodásnak, közszemlére tett gazdagságnak azonban nyoma sem volt. A főhadnagy lelkének legmélyén érezte rokonnak magát a régi arisztokráciának ezzel a mellékes-természetes nemességével, azzal az arisztokráciáéval, amelynek semmit senki előtt nem kell bizonyítania. Ide, ebbe a közegbe vágyott, ilyen akart lenni.
– Jó reggelt, Sir! Segíthetek valamiben?
A pult mögötti mahagóniszínű sötétből egy fekete ruhás, tar koponyájú alak vált ki; ősz oldalszakálla volt, erősen ráncos arca és lila könnyzacskói. Spicernek nem tetszett a figura. A férfi hangjából túljátszott szolgálatkészség csendült ki, s a pillantásában alig titkolt leereszkedés tükröződött. Meglehet, gondolta Spicer, hogy itt királyok és pápák adják egymásnak a kilincset, és talán az egyenruhám is látott valaha jobb napokat, de én akkor is Geoffrey Spicer Simson vagyok, és ez a fickó most mindjárt megtudja, mit jelent ez.
– Jó napot, fiacskám! – mondta olyan affektált nazális hangon, mint még soha. – Ugorj csak, és hívd ide nekem az üzletvezetőt, értve? Mondd meg neki, hogy Commander Spicer Simson új díszegyenruhát óhajt rendelni.
– Részünkről a megtiszteltetés, Sir – mondta az aggastyán, s közben olyan hosszúra nyúlt a felsőajka, mint egy lóé. – Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Gieves a nevem.
– Nagyszerű, Gieves. És most hívd az üzletvezetőt. No, rajta, mozdulj már!
– Sir, én vagyok az üzlet egyedüli tulajdonosa, ötödik generáció óta. Előléptették a főhadnagy urat?
– Acting Commanderré, a tengerészetnél, fiacskám. Titkos küldetés.
– Gratulálok!
– Szigorúan titkos küldetés. Külföldi bevetés. Van valami az orrodon; tüntesd el. És tényleg te vagy itt a főnök?
– Nos… igen, uram.
– Na, jó, akkor figyelj, diktálok. Rendelek egy világos khakiszínű díszkabátot. Hozzá egy könnyű, szürke flanelinget. Megvan? Nem; inkább egy kékesszürke inget. Vagy zöldet? Nem, kékesszürkét. Hozzá kék rangjelzést és kék gallérhajtókát.
– Kék rangjelzést, Sir?
– Pontosan.
– Nem pirosat?
– Kék rangjelzést.
– Tengerésztiszti egyenruhára??
– Úgy, úgy.
– Ha megenged egy megjegyzést, uram, ez fölöttébb szokatlan. Miként azt természetesen ön is tudja, a haditengerészet kétszáz éve piros rangjelzést és gallérhajtókát visel. Nálunk másmilyet még soha…
– Akkor a haditengerészet most hozzá fog szokni a kék rangjelzésekhez, fiacskám – mondta Spicer, és olyan szívó-cuppogó hangot hallatott, mintha ételmaradékokat szippantana ki a fogai közül. – Egy különleges egység parancsnoka leszek, titkos küldetésben, érted? Afrika. Huszonnyolc ember. Mind kék rangjelzést fognak viselni; az elkövetkező napokban elküldöm őket ide, hozzád. És tengerkék nyakkendőt. És a sapkára, legalábbis, ami az enyémet illeti, arany tölgyleveleket. És kardot a derékszíjamra.
– Kardot, Sir?
– Pontosan; kardot. Minden tiszt kardot visel.
– Uram?
– Mit akarsz már megint?
– Engedelmével, uram, már évtizedek óta nem adunk kardot a tiszti egyenruhákhoz…
– Na, hozd végre a szabócentidet, és haladjunk, fiacskám, értve? Nem óhajtom itt tölteni az egész napot.
Tatár Sándor fordítása
Alex Capus
1961-ben Normandiában született, de hosszú idő óta Svájcban él. Első regényét 1997-ben jelentette meg. 2011-es regényét, a nagy sikerű Léon és Louise-t pedig Német Könyvdíjra is jelölték.