Ötvenkét évvel ezelőtt, 1970 áprilisában hunyt el Veres Péter író, parasztpárti politikus, a Nemzeti Parasztpárt elnöke (1945-1949). A balmazújvárosi szegényparaszt szívós munkával, önműveléssel gyarapította tudását, és fölemelkedett az értelmiség sorába.
Manapság nem nagyon olvassák szépirodalmi jellegű írásait, igaz, egyéb munkáit sem (holott Az Alföld parasztsága című szociográfia minden egyoldalúsága és könnyed forráskezelése ellenére fantasztikus, szívbemarkoló olvasmány). Veres Péter megható novellákban, minden manír nélkül mutatta be a falusi társadalom kizsákmányoltjainak életét, pl. a Kis kondás című elbeszélésében. A cím nem véletlenül idézi a népmesék jellegzetes archetípusát, a vitézségével és eszével, emberségével diadalmaskodó „legkisebb fiú” karakterét, aki jutalmul megkapja a királykisasszonyt. E novellában ez nem sikerülhet. A sok bántást szenvedett kiskondás megszökik a nagygazdától, ám szegényparaszti apja, aki a megélhetést és a fia jó hírét félti, visszaviszi. Az apa azt mondja: „Majdnem kétharmadát eltöltötted az esztendőnek, ott benn a bíred, a malacod, azt nem hagyhatjuk ott. Így se lesz a télen mit enni.” „És másnap, setét hajnalon, hogy senki se lássa, visszavitte hozzá.” Vagyis hiába az egyén igyekezete és akár ellenállása, menekülése a rossz bánásmód elől, a szegények nem tudnak kikerülni a társadalom és a szűkebb közösség, a falu szigorú, „feudális” elemekkel átszőtt rendje, a munka világa és a kenyérféltés diktálta keserű sorsból.
De hogyan jön Veres Péter fenti novellája napjainkhoz?
Februárban Putyin elindította a háborút Ukrajna ellen, és az orosz társadalom nagy része láthatóan semmilyen ellenállást nem tanúsít a fiait vágóhídra küldő, a testvéri ukrán népet gyilkoló, cinikus hatalommal szemben. Sok elemző hajlamos ezt egyszerűen az orosz média agymosásával, vagy éppen a rendszer keménységével magyarázni. Meglátásunk szerint azonban ennél a helyzet bonyolultabb. Oroszország népe a XX. században egyszer sem élt meg valódi, működőképes demokráciát (1917 tavasza és nyara kaotikus volt, az ország háborúban állt, a jelcini évek pedig inkább a válságkezeléssel teltek el). Az orosz nép nem tud hogyan föllépni a zsarnoki hatalommal szemben.
a közép- és kelet-európai – így a magyar és orosz – társadalmakban megtalálható az a jelenség, amelyet a szociálpszichológia tanult tehetetlenségnek nevez. Vagyis az egyének, ha nem képesek kitörni a sorsukból, egy idő után passzívvá, apatikussá válnak, és elfogadják a felsőbb hatalmakat.
Ahogyan a nyugati elemzők rácsodálkoznak az orosz propaganda elfogadottságára, úgy csodálkoznak sokan azon, hogy az április eleji magyarországi választáson a Fidesz letarolta a vidéki választókerületeket. Sokan hajlamosak leegyszerűsítve a propaganda sikerével, a közmunkával, a falusi / kisvárosi lakosság tájékozatlanságával és egyéb tényezőkkel magyarázni az újabb kétharmados győzelmet, tele előítélettel a falusiak, közmunkások, romák, funkcionális analfabéták irányában.
A szavazatszámlálók azóta Facebook-csoportot alapítottak, amelyben megosztják tapasztalataikat a vidéki választókerületekből. Szinte szociografikus stílusban elemzik az egyes falvak arculatát, a választók habitusát. Valóságos új népi mozgalom, új falukutatás bontakozik ki a szemünk előtt. Ha a választás eredménye az, hogy a fővárosi ellenzékiek fölfedezik maguknak az elfeledett falusi Magyarországot, akkor azt kell mondanunk, hogy a választás – a vereség ellenére – nem volt haszontalan. Talán új Veres Péterek, Kovács Imrék (ld. a Néma forradalom és az Elsüllyedt falu a Dunántúlon című szociográfiákat), Nagy Lajosok (ld. Futóhomok) és Féja Gézák támadnak föl az ellenzék oldalán.
Az oroszországi és a magyarországi eset persze nagyon más. De van egy közös elem, amely túlmutat az aktuálpolitikán, és az a történelemben gyökerezik. Nem önmagában a demokratikus hagyományok hiánya, hanem valami más. Távol álljon tőlünk a nyugati világ túlzott magasztalása, de Nyugaton évszázadokon keresztül kialakult az a tudat, hogy a szabad embernek / polgárnak / választónak van esélye a hatalom befolyásolására. Közép- és Kelet-Európában azonban a történelemben ritkán adódott alkalom arra, hogy az elnyomott rétegek sikeresen befolyásolják a politikát. Közép- és Kelet-Európában a jobbágyság tovább fönnmaradt, és az elnyomott földműves népesség számára a politika valami távoli dolog volt. Olyasmi, ami az urakra (bojárokra, pánokra, junkerekre, dzsentrikre) tartozik. A Kis kondás hőséhez hasonló fiúk számára az út ki volt jelölve: parasztok örökre, ha pedig nem akarnak azok lenni, alkalmazkodniuk kell uraikhoz, megtagadva önmagukat. Ha mindez nem lett volna elég, önmagában a falu kérlelhetetlen rendje, erős hagyománytiszteletével és szigorú alá-fölérendeltségével olyan fegyelmező erőt képviselt, amellyel az egyén nem tudott szembemenni.
Az úrtisztelet, a helyi uraságban a világ közepét látó mentalitás áthúzódott a XX. századra. 1917-ben, illetve 1945-ben úgy tűnhetett, hogy megvalósulhat a valódi népképviselet, parlamentarizmus és demokrácia. Csakhogy mindenütt az állampárti diktatúrák alakultak ki, amelyek elfojtották a maradék egyéni kezdeményezést. Még plusz szerencsétlenség, hogy a náci Németország és a sztálini Szovjetunió kiirtotta az Elba és a Volga között fekvő térségben az értelmiséget és polgárságot, a parasztságot (utóbbit főleg a szovjetek) és a városi zsidóságot (leginkább a nácik), háttérbe tolták és korrumpálták, részben elpusztították az egyházat, tönkrevágták a szakszervezeteket, egyszóval minden olyan csoportot, amely magával hozta volna az alulról kezdeményezés szellemét. A szovjet és kommunista állampárti rendszerek roncsain pedig a legdurvább menedzser-kapitalizmus kezdett tenyészni, ami meggyűlöltette a Nyugatot és a kapitalizmust (ld. sokk-terápia, IMF-hitelek, válságkezelő csomagok) sokakkal.
A Kis kondás története mutatja, hogy
Számos kísérlet bizonyította, hogy az állatok viselkedése megváltozhat, ha folyamatosan kudarc éri őket: például ha állandóan elektrosokkot kapnak a szökési kísérletért, akkor leszoknak arról, hogy kezdeményezzenek, és akkor sem szöknek meg, ha gazdájuk a kaput nyitva felejti, vagy esetleg szándékosan nyitva hagyja.
Persze, a szociálpszichológia mellett ott van mindig az egyéni akarat. Tudunk sok történetet állatokról, amelyek hosszú fogság után valamilyen inger hatására mégis a szabadságot választották. Ahogyan Jack London kutyája, Buck hallgat a „vadon szavára”, és csatlakozik a farkasokhoz, vagy Fekete István kutyahőse, Bogáncs a kolomp szavára otthagyja a cirkuszt, és visszatér juhász gazdáihoz, úgy egyének, sőt egész társadalmak is képesek lehetnek kitörni a tanult tehetetlenség csapdájából, és felelős döntést hozni. De csak akkor, ha van motiváció, és van egy olyan cél, amelyért megéri az áldozat.
Vajon a magyar ellenzék tud-e olyan célt fölmutatni, amely képes fölrázni a passzívakat? A választ csak az idő adja meg. Az biztos, hogy a valóság megismerése nélkül a célok sem határozhatóak meg.