„Kisbabacipő eladó. Soha nem hordták.” No, ilyet írjon!
(Facebook-komment.)
„Az Eszményt kell – rátettük életünket/ –
ha körömmel, kikaparni a sárból,/
és felmutatni tisztán a világnak.
(Benjamin László)
Katartikus könyvet adott közre Kardos András, Pándi Pálról, az elkötelezett kommunistáról, a Kádár-rendszer kultúrpolitkusa, Aczél György barátjáról és tanácsadójáról. „Az őrszemről”. Olyan könyvet, amelyet „Pándi Pál soha nem adott volna ki”. Katartikus könyv ez egy olyan korban, amely nemhogy nem vágyik a katarzis élményére, nem kíváncsi rá, de mintha egyenesen, bár kimondatlanul félne tőle. Aminek következménye az a társadalmi gyávaság, amely lehetetlenné teszi a szembenézést a történelemmel, azzal, hogy a lehetőség is felmerüljön annak tisztázására: mi is történt velünk legalább az utóbbi bő, igencsak zsúfolt hetven évben.
Ahogyan Kardos írja: „Az első két fejezet egy antinómiában mutatja fel apám morális lényként kétségbe vont életének két végletét. A deportálás kétségbe vonta ember voltát, magyar voltát, vagyis azt, hogy zsidóként minden emberrel azonos értékű személyiség lenne.”
Lássuk hát azt az antinómiát, amit Kardos oly érzékletes tömörséggel leír, s amelynek meghatározó katarzisáról - néhány kivételtől eltekintve – a közgondolkodás félelmében nem hajlandó tudomást venni.
Pándi nem járta meg a haláltáborokat, de a Bécs melletti internálás, amelyet itt közölt naplójában leír, s amelyről soha nem beszélt, meghatározta egész életét, feltehetően Aczél Györgyhöz fűződő viszonyát is.
„A ráfogott géppisztoly élménye annyira mély volt, a halál lehetősége olyan közeli, hogy egyszerűen utólag nem tudta már leírni sem... a halál szorongása egzisztenciájának állandósult lételemévé vált... Az ’Auschwitz-szindróma’ apámnál bizony a ’magyar-szindrómát’ is magába foglalta. A gyűlölködő magyarok odavetett megjegyzései nyomán a naplóban több helyen kifejezésre juttatja saját ’magyargyűlöletét’, ami voltaképp a magyar identitású deportált újabb ’egzisztenciális’ mélysebe… Ehhez csak annyit tennék hozzá, hogy nem apám zavarodott meg a magyarságában, hanem a magyarság ’zavarodott meg’, amikor voltak, és nem kevesen, olyan ’mélymagyarok’, akik a zsidókat nem tekintették sem magyarnak, sem embernek.”
Túl sokak „magyar szindrómás” mélysebe volt ez, amely hallgatással párosult, s aminek magyarázatához kevés annyi, hogy „akváriumban nem lehet vihart ábrázolni”. Profán tolmácsolása ez a fasizmus elől Amerikába menekült német filozófus, Theodor Adorno mondatának: „Auschwitz után verset írni barbárság”. Tudjuk, persze Auschwitz után is írtak verseket, Nobel-díjas regényt, forgattak filmeket, de Auschwitzot – a halál közeli kiszolgáltatottság, a csupasz, közösségéből kitaszított, barbárságnak kiszolgáltatott ember élményét - képtelenség esztétizálni – esztétikailag megfogalmazni, tehát egy más, minőségi keretbe foglalni. Ahhoz túlságosan nagynak bizonyul a barbárságra éhező túlcivilizált tömeg, melyhez mérten még Bosch ember-karikatúrái is szegényesek.
Az antinómia másik oldala: miért lett Kádár híve és politikájának kiszolgálója, hiszen: „A belügyi aktákból kiderült, hogy Pándi Pál, az én apám, Aczél tanácsadója, vezető kultúrpolitikus, Kádár fenntartás nélküli híve, marxista irodalomtörténész 1956-ban, a forradalom alatt a Szabad Nép munkatársaként több vezércikket közölt abban a bizonyos tíz napban a forradalom híveként, Nagy Imre kormányának támogatójaként. A forradalom leverése után, a megtorlás és a perek időszakában számos tanúvallomás szólt arról, hogy Pándi Pál, egyezően Gimes Miklós, Lőcsei Pál és mások forradalmat támogató magatartásával, mint a megújulás és a nemzeti felkelés híve és propagálója írta cikkeit a Szabad Népbe... Az igazság az, hogy én erről semmit nem tudtam. Apám, aki 1987-ben meghalt, soha nem beszélt ’56-ról, vagy ha mégis, akkor ellenforradalomról beszélt, illetve annak négy okáról, amelyeket a forradalmat eltipró Kádár vezette új MSZMP vezetősége már ’56 decemberében meghatározott, s amelyben első okként a Rákosi-korszak személyi kultusza volt megnevezve. Ezt apám többször elmondta. Még tán annyit tudtam, hogy az „ellenforradalom” alatt (mert hát a ’60-as években így hívták nálunk otthon a forradalmat) nem volt otthon, mert „védte” a Szabad Nép székházát az „ellenforradalmároktól”. Egyébként ’56-ról nemigen esett szó.”
„1956 nyara már a tiltakozás, a Petőfi-köri viták, az egyetemisták vitái, az írók lázongása jegyében telik, Pándi, a rendíthetetlen kommunista ’56 tavaszán–nyarán úgy érzi, hogy egy emberségesebb, demokratikusabb, szabadabb szocializmus ideje jöhet el. Ezzel persze egyáltalán nincs egyedül. De egyéni fejlődése, a sztálinizmuson való túllépés ígérete, az autonómia és a morál visszaszerezhetősége és annak összekapcsolása egy valódi szocializmussal, nos, mindezek a remények elvezetik apámat élete csúcspontjára. A forradalom előtti és alatti cikkei meggyőződésem szerint életének legtisztább és legnemesebb korszakát jelentik. Ekkor ugyanis az autonómia és a hit egy rövid pillanatra nem egymás ellentétei, egymás megsemmisítői voltak, hanem egymást támogatták-építették.
Azt állítom tehát, hogy ’56-ban, pontosabban tavasztól novemberig apám ’megoldotta’ az autonómia és a heteronómia őt egész életében kínzó dilemmáját. A forradalom előtt és alatt autonóm, szabad, morális lényként élte meg egy emberséges, humánus szocializmusba vetett hitét…
A második fejezet a túlélő jelentős újrakezdését és pályaindulását villantja fel, mely újrakezdés hamar a hit terrorjának csapdájába került. Ezrek, sőt tízezrek, százezrek vállalták a moralitás feladását részben egzisztenciális okokból, részben reménykedve, hogy a terror csak szükséges kitérő a szabad világ megteremtéséhez vezető úton. Azok, akik a kommunizmust mint az új világ teloszát (végcélját – a szerk.) választották, az önfeladást bizony nem úszhatták meg. És mint tudjuk, sokszor ez sem volt elég, hogy valaki elkerülje a halált, a börtönt, az internálást.”
Aztán?
„November 4-e után Kádár elvállalta a megtorlás levezénylését, sőt Nagy Imre és társai esetében ő maga ragaszkodott végül is a halálos ítélethez. Véres megtorlással és kivégzésekkel ’alapozta meg’ rendszerét... Árulása és könyörtelensége egy morál nélküli, aljas, de tehetséges politikust takar… Hogyan lehetséges másnap tovább szolgálni a megtorlás rendszerét, hogyan lehetséges részt venni a terror ’konszolidációjában’, hogyan lehetséges tovább élni, hinni, dolgozni?!... Hiszem, hogy nem vagyok kegyetlen: apám élete ettől kezdve a morális skizofrénia szörnyűséges paradoxonának a jegyében telik, egészen haláláig.” A minőségre mindig hallaltan érzékeny polgár halálálig.
Ezt a könyvet Pándi Pál soha nem adta volna ki – írja Kardos. Lehet. Ő mégis megtette, őszinteségében kegyetlen könyv lett a Teherpróba, csak köszönet illet mindenkit, aki e kötethez a nevét adta.
"Apám élete ettől kezdve a morális skizofrénia szörnyűséges paradoxonának a jegyében telik. Kardos könyve tisztességes könyv, de a legfontosabb mégis csak ennek a skizofrén morális paradoxonnak a megfejtése lenne. Annak az állapotnak, a megfejtése, amelyben a magyar társadalom egésze osztozott 32 éven át, és amit még Kádár utolsó nyilvános beszéde sem tudott feloldani. A feloldozás azóta sem sikerült, bár megvan rá a geopolitikai magyarázat - a szovjet megszállás -, de a társadalmi bátorság hiányzott és hiányzik a meg nem élt katarzishoz, aminek következményeit máig nyögjük.
Infó:
Pándi Pál: Teherpróba - Egy irodalompolitikus pályájának kritikus pontjai
Válogatta és az előszót írta Kardos András
Szerkesztette Schmal Alexandra és Kardos András
A szerkesztésben közreműködött Agárdi Péter
Magvető, 2022
Könyvbemutató:
április 26., Magvető Café
