Az, hogy egy-egy buli alkalmával a haveri kör valamely tagja közel került a halálhoz, szinte mindennapos eseménynek számított, ám az, amit Búti barátom produkált egy kétezres évek eleji májusfaállítás alkalmával, hogy két alkalommal is belenézett a Kaszás szemébe, azért kifejezetten egyedi teljesítménynek számított. Pedig az az akció sem indult másképpen, mint ahogy előtte lenni szokott: késő délután összegyűltünk a hanságszéppusztai Pusztai Betérőben, és nekiálltunk megtervezni az esti programot – értsd: sör-feles-sör-feles… Aztán, miután a sofőr kivételével – mert ennyi becsület azért volt bennünk, meg az aktuális áldozat, Pörce jobban féltette a jogsiját annál, mint hogy pár itallal kockáztassa – mindenki felkészült a csatára, Pörce ócska, piros Wartburgjával és a mögéje csatolt ugyancsak piros és dög nehéz, faterja által összetákolt utánfutóval elindultunk a műveleti területre. Ezt már a kocsmában kijelöltük, mert Tikó azzal rontott be a műintézménybe:
– Hú, basszus, olyan gyönyörű fákat találtam a Hanyban…!
Úgyhogy el is indultunk úttalan utakon, mindössze talán egyszer kellett letolni a Warbit egy magasabb kerékközről. Tikó navigálásával aztán oda is értünk a keresett erdődarabhoz, ahol valóban szép sudár fák álltak, már láttuk is, ahogy felállítjuk őket Pörce csajának háza előtt. Lelkesedésünket azonban Kisbúti elég hamar letörte:
– Innen nem lopunk fát!
– Miért nem? – kérdeztem vissza megdöbbenten.
– Mert ez a mi erdőnk! – válaszolta, és ebben igaza is volt: májusfát saját erdőből nem viszünk, annak semmi varázsa nincsen. Úgyhogy egy fasorral odébb is toltuk a talicskát, ahol hasonlóan szép fák álltak. Itt aztán még ki se kászálódtam a kocsiból, mikor Tikóék berontottak az erdőbe, majd annyit hallottam:
– Ez jó lesz! – és brrrrrr, reccs, már meg is volt a fa. Azonnal felpakoltuk a kocsira, mert nem akartunk úgy járni, ahogy egy helyi legendában jártak a májusfaszerző fiatalok. Ők már délután kivonultak a fáért, kivágták, aztán visszamentek inni a kocsmába azzal, hogy majd este behozzák a cuccot. A műveletet azonban észrevette az erdő tulaja is, úgyhogy fogta magát és levágta a fa lombos tetejét. A sötétben a banda visszatért a fáért, felnyalábolták, majd szépen bemasíroztak vele a lányos házhoz, és csak a helyszínen, mikor már fel akarták állítani, vették észre, hogy szégyenszemre egy gerendával vonultak végig az utcán. Na, ezt mi nem kockáztattuk, inkább egyből megindultunk Pörce csajáékhoz és Búti aznapi első majdnemhalála színhelyére.
Odaérve gyorsan el is fogyasztottuk az elénk hozott welcome-drinket, aztán nekiálltunk az akciónak: ketten vaskos kötelek segítségével elkezdtük húzni a fát, Búti egy fémlétrával tolta, a többiek meg úgy tettek a fa tövénél, mintha kézzel is lehetett volna emelni bármit azon a monstrumon. Mindenesetre egészen jól haladtunk, már olyan magasba ért a fa, hogy Búti a mellkasára támasztotta a létrát, amikor is egy apróság elkerülte a figyelmünket: a lombok közelében erős szikrázás kezdődött, ahogy az ágak elérték a magasfeszültségű vezetéket. Az áram egyből lehúzott, de mivel a sima kenderkötelek nem vezetik a villamosságot, így mi ebből nem érzékeltünk semmit, nem úgy Búti, aki, ugye, a fémlétrával attrakciózott. Azon seperc alatt áthúzott az áram, és ha egy képregényfilmben lettünk volna, Búti bizonyára pillanatokon belül mindenféle szuperképességre tett volna szert. Mi azonban Hanságszéppuszta főutcáján voltunk, így aztán a haverunkból nem lett egy sebezhetetlen, dühöngő, zöld óriás, hanem csak nyikkant egyet, majd kidőlt, mint a rohadt nád.
Abban viszont kétségtelenül mázlija volt, hogy a hosszadalmas előzetes megbeszélés ellenére (mindenki emlékszik, ugye? sör-feles-sör-feles…) annyi lélekjelenlétünk még maradt, hogy kicsit tudtunk mozdítani a kötelekkel a fán, így az Bútitól kábé fél méterre vágódott a földre, és nem ütötte agyon. Persze azonnal odaugrottunk hozzá megnézni, hogy az áramütést túlélte-e egyáltalán, de addigra már fel is ült, és azt ismételgette megszállott módjára:
– Hubazmeg, hubazmeg…
Aztán már fel is tudott állni, a mellkasán, ahol a létra szárai álltak, két szép egészséges lila folt lett, más maradandó nyoma viszont nem maradt annak, hogy lényegében sikeresen defibrillálta magát egy fával és egy létrával. Annyit persze tanultunk az esetből, hogy ezután másik irányból igyekeztünk felállítani a fát, mely törekvésünket ekkor már siker koronázta. A nagy ijedségre és a végül tökéletesen kivitelezett műveletre gyorsan bedobtunk még némi rövidet, mivel ekkor azt még nem is sejtettük, hogy nem sokkal később egy még durvább kaszkadőrmutatványt fogunk bemutatni. Azt is eldöntöttük, hogy ha ugyanekkora fát akarunk állítani Tikó nőjének, akkor még kerítenünk kell segéderőt, amiből az egyik azonnal házhoz is jött. Még a búcsú- és jutalomitalt fogyasztottuk, mikor Jámbi haverunk tántorgott arrafelé. Aztán megállt a járda szélén, és felnézett a fára:
– Basszátok meg, mekkora fa! – rikkantott lelkesen, majd abban a pillanatban hanyatt is verte magát, és kapálózni kezdett, mint egy cserebogár. Mire újra függőleges pozícióba szenvedte magát, már be is vettük a csapatba; aki ugyanis ennyire részegen még a Halanta vendéglő felé halad, az megérdemli, hogy velünk jöjjön májusfát állítani. Így aztán mi is a kocsma felé vettük az irányt, ahol pillanatok alatt rá is bukkantunk az erősítésre, az egyik asztalnál ugyanis az öcsém meg Zotya üldögéltek, úgyhogy villámgyorsan le is igazoltuk őket, majd nekikezdtünk egy újabb megbeszélésnek (most már le se írom a részleteket).
Olyan éjfél lehetett, mikor ismét nekiindultunk a dolognak, csak már a rajt előtt újabb problémával kellett szembenéznünk: nyolcan lettünk, és így tuti, hogy nem férünk be a Wartburgba. A kocsi körül állva elkezdtünk hát morfondírozni, mi hogyan legyen, ám azt az ötletet elvetettük, hogy ketten a csomagtartóba ugrunk, egy meg kapaszkodik a tetőn. Ilyen tetős változattal ugyanis mentünk már át Kónyba buliba, csak annyi problémánk akadt vele, hogy vissza kellett mennünk Tikóért, akit már valahol félúton, a Halanta-patak környékén sikerült elhagynunk. Végül Kisbúti fejéből pattant ki a nagy ötlet, aki ekkor még nem is sejtette, mennyi bajt – és nem csak bajt – zúdít ezzel a saját nyakába.
– Hárman felugrunk az utánfutóra, Pörce meg majd óvatosan vezet – javasolta, amit mi el is fogadtunk. Felálltunk hátra, mint Ben Hur a versenyszekerére, elöl jobboldalt én, mellettem bal felől Kisbúti, a bátyja meg, mivel jó hosszú kezei voltak, beállt mögénk úgy, hogy az utánfutó magasított korlátját fogta kétfelől. Aztán Jámbi feldobta mögénk a motoros fűrészt, de szerencsére annyi eszünk még volt, hogy leanyáztuk, és berakattuk vele a harci eszközt a csomagtartóba. Pörce pedig „óvatosan” indított, azaz valószínűleg roppant viccesnek gondolta, hogy jó erős gázt adva forduljon rá a vendéglő előtti ház kocsibejárójára. Ekkor azonban még nem lett gond, az utánfutó kicsit megbillent velünk, majd visszatért nyugalmi állapotába, mi pedig kicsit káromkodtunk. Pörce viszont úgy érezte, hogy ez jó vicc volt, ezért az útra kikanyarodva még kövérebb gázt adott, amitől az utánfutó még jobban megbillent, és eljött az a pillanat, mikor megéreztem: most nem is fog visszabillenni. Annyi időm maradt még, hogy elengedtem előttem a korlátot, és az ökleimet az arcom elé emelve igyekeztem minél jobban magzatpózba húzni magamat, az utánfutó pedig már csattant is az aszfalton.
Arra emlékszem, hogy valami puhára sikerült esnem, aztán még három-négyszer meghengeredtem a porban, de bajom, az nem lett semmi. Ez köszönhető volt egyrészt annak, hogy a felvett testhelyzetemnek köszönhetően csak szépen ki kellett gurulnom a lendületet, másrészt pedig annak, hogy egy békebeli, lényegében golyóálló farmerdzseki volt rajtam, ami megvédett a horzsolásoktól. Szegény Kisbútinak nem volt ilyen mázlija, ő ugyanis pólóban volt, és a bátyjával együtt az ő nyakában landoltunk összegezve olyan 180-190 kilóval. Az ő jobb keze a kaszkadőrmutatvány után úgy nézett ki, mintha lenyúzták volna, és hetekig megemelni sem bírta. Amúgy abban az esetben, ha a vonóhorog elengedi az utánfutót, akkor neki lett volna szerencséje, mert a többmázsás cucc ránk borult volna Bútival, így a saját testünkkel védtük volna meg őt, mi meg nagy eséllyel ott maradunk. Úgy azonban, hogy a vonóhorog csak elcsavarodott, az utánfutó pedig az oldalán fekve az úton maradt, Búti másodszor is szemberöhögte a halált azon az éjszakán, bár akkor nem találtuk olyan viccesnek a dolgot. Nem úgy, mint a vendéglővel szemben lakók, ők ugyanis már akkor húzni kezdték felfelé a redőnyöket, mikor mi még a porban fetrengtünk, és valószínűleg vigyorogva nézték végig, ahogy felkászálódunk, majd mi ketten, lévén mozgásképesek, Bútival, odarohantunk Pörcéhez, aki még mindig lesokkolva ült a vezetőülésben:
– Te meg mi a büdös lófaszt csináltál? – ordította Búti, miközben feltépte az ajtót, és alig sikerült megállítanom, hogy ki ne húzza a sofőrünket. – Majdnem kinyírtál minket!
– Bocs, kicsit erős gázt adtam.
– Kicsit erőset? – csattantam föl erre én is. – Ha elenged az utánfutó, vagy ha ennek a zseninek köszönhetően – mutattam Jámbi felé – a nyakunkba esik a motoros fűrész, akkor már jöhetne is értünk a fekete autó!
A szembe szomszédok nagy örömére egy darabig még elordibáltunk ott egymással, de aztán odajött a vérző kezű Kisbúti, azzal is kezdeni kellett valamit, meg az utánfutóval is. Kisbútinak végül Jámbi futott be a kocsmába egy deci vodkáért, a haverunk felét megitta fájdalomcsillapító gyanánt, felét meg a kezére öntöttük fertőtlenítésnek. Az utánfutóhoz pedig kihívtunk még egy-két embert a vendéglőből, és sikeresebben állítottuk fel, mint a májusfákat. Aztán vissza is mentünk a kocsmába megbeszélni a nagy ijedtséget (mindenki sejti, hogyan), Tikó csajának pedig abban az évben nem lett májusfája.
Ahogy az azóta eltelt húsz évben, sajnos, a helyi lányok nagy részének sincsen már, mert ez az egész nagyon kiment a divatból. Ma már, ha május 1-jén végigmegyek a falun, nem is nagyon látni fát, ami azért szomorú, mert akkor az ilyen kalandok is kimaradnak a fiatalok életéből.
