Különös koncerten voltam hétfőn este a Király utcai új Gödörben: a belépőjegy igazából adomány volt a Magyarországon tartózkodó ukrán és ukrajnai zenészek javára, s a színpadon is ukrán vagy ukrajnai zenészeket láttam, sőt, a nézőközönség soraiból is több ukrán, orosz és angol szó hallottam, mint magyart.
Mondom, különös volt az est, mert tanúja lehettem a háború által elpusztított földön kisarjadt kultúra virágba borulásának – amit azért fogalmaztam meg ilyen szépen, mert bizony szép pillanatok voltak, amikor a színpadra felment egy 21 éves kijevi nő, és saját magát gitáron kísérve siratta el a fronton odaveszett, közeli barátait.
– Meggyilkolták a tavaszomat – ez volt a refrén egyik sora, de ukránul szebben hangzott.
Ültem a nézőtéren, néztem a szőke hajú, kék szemű, kislányosan vékony fiatal nőt, s úgy éreztem, megszakad a szívem, merthogy neki is a szíve szakadt meg éppen, hiszen a barátait siratta, a hazáját, és a tavaszt, a fiatalsága tavaszát, amelyet immár örökre elvett tőle az orosz agresszor.
Volt egy dal, amelynek egyik sorába belezavarodott, ennek az volt az oka, hogy új dalokat énekelt – ezeket a dalokat a háború szülte, a fájdalom és a rettenet.
Ott előttem született meg az orosz-ukrán háború kultúrája, s egészen biztos vagyok benne, hogy ebből a sarjadásból, rügyfakadásból és virágzásból idővel jóval több dal, film, vers, regény és festmény születik majd.
Borzongató volt hallani a fiatal háborús nemzedék hangját. Még az sem volt zavaró, hogy a gitárjátékkal, hogy is mondjam finoman, adódtak némi gondok, és nem ártana az éneklést is gyakorolni még – de mit számítanak a technikai problémák, ha maga a megszólalás és a fájdalom súlya olyan elementáris, hogy az embert belenyomja a székbe. Jó, gitározhatott volna ez a törékeny nő technikásabban – de kit érdekel ez, ha éppen a szívét és a lelkét rakta ki elénk.
Mintha visszarepültem volna az időben, s egyszerre lettem volna jelen minden háborúban, amit az emberiség saját maga ellen vívott – volt az egyetemen egy tanárom, aki kiszámolta, hogy az elmúlt öt-hat ezer évben a rendelkezésre álló írott történelmi források alapján mindössze hat évről tudunk, amikor nem dúlt a földön háború. Hat év. A többi öt-hat ezer év azzal telt, amit hétfő este a Király utcai Gödörben láttam és hallottam: háborús nemzedékek siratták a meggyilkolt tavaszukat.
Nemcsak ennek a törékeny kijevi nőnek a tavaszát gyilkolta meg Putyin és az ő háborús gépezete, hanem egész Európáét, köztük a magyarokét is – csak nálunk még váratnak magukra a dalok.
De meg fognak szólalni az énekmondók, a költők, a színészek és egyéb garabonciás diákok, ebben biztos vagyok, miképpen abban is, hogy Putyinnak vélhetően nem lesz elég Ukrajna. A Krím sem volt neki elég, neki az egész ország kellett, és ha Ukrajnát annektálja, ráfordulhat a többi kelet-európai országra, hogy mindenütt meggyilkolja a tavaszt. Nem én vagyok a pesszimista. Hanem azok optimisták, akik mindig elképzelhetetlennek tartják azt, ami évezredek óta lehetséges.