Viszem gumishoz az autót, némi kétellyel, hisz előző nap még havazott, bolond ez az április, az volt mindig, de az utóbbi időben mintha kétszer olyan bolond lenne, mint hajdanán. A böjti szelek olyan erővel szaggatták a falut, hogy repkedtek a házcserepek, majd pár meleg nap után nyári zivatar tört ránk.
Emiatt reggel hétkor már ott totyognak sürgetőn a kacsák az ólajtó előtt, várva, mikor tárul fel végre a zár, hogy aztán tettetett szárnycsapkodással vessék bele magukat a szétázott fűbe, csigák, giliszták, bogarak után kajtatva. Az eső miatt még az esti rendet is borítják: ahelyett, hogy kilenckor méltóságteljesen besétálnának, még egy utolsót belehabzsolva a kukoricába, kint rohangálnak az egresbokrok meg a mandulafák tövében, éjfél, mire nyugszanak, akkor kell pizsamában lebotorkálni, és rájuk csukni az ajtót újra, reggelig.
A pocsék időt utálják a tyúkok, bent maradnak, és sorbanállás van a szalmabála tetején, melyik tojik előbb, és melyiknek kell enyhe méltatlankodással járkálni még, mintha nem lenne elég tojóláda az ólban. Azt messzire kerülik, inkább egy méter magasban tojik mindegyik, jó, hogy le nem kotorják fentről lentre a tojásokat, szétloccsantva a drága jó anyagot, a mélysárga bársonyos belsőt.
A gumicsere talán azt jelenti, végképp tavaszra vált a tél, új évjáratú frivol naptár kerül a műhely hátsó falára, oda, ahová kuncsaftoknak már bejárása sincs, de azért időnként be-bemerészkednek mégis. Hosszú évek óta járok ide, de még mindig bámulom, miért éppen azt a kis darab lemezkét (súlyt) veszi elő a dobozból a mester, és püföli rá az abroncsra, amitől éppen egyensúlyba kerül a felni, honnan tudja azonnal, melyik kell? S csodálom, ahogyan viharos gyorsasággal kitekeri, majd visszacsévéli az összes tartócsavart.
Hetvenévesforma férfi áll előttem, barna melegítőben, frissen borotválkozva. Látom rajta, sokra nem méltat „műszakilag”, de hogy ne legyen csendje a várakozásnak, megkérdi, „mennyi van az autómban”. Nem csodálkozik, hogy nem tudom a pontos választ, ő méterre megmondja az övét: száztizenkétezer-ötszázharminc, tizenkét éves az autó, ennyi idő alatt tette bele, s nincs rajta egy rozsdafolt sem, ellenőrizhetem. Elismerően bólintok, az én régi autószerelőm csak „….. gagyinak” hívta az efféle járgányt, s a kipontozott helyre a gyártóországot kell odaérteni, de persze nem írnám le a világért sem, hogy melyiket. Két új gumit is venni kellett, panaszkodik a férfi, hiába kímélte meg azokat is, az idő vasfoga szétette az anyagot.
Nézem a csomagtartóját: újságpapír lapjai fekszenek széthajtva, ezen érkezhettek a régi gumik. Kíváncsi vagyok, de ha közelebb lépnék, az már maga lenne a tolakodás. Így inkább erősen fókuszálok, silabizálom az évszámot a lap tetején. Kilencvenes évek, napilap, jól ismerem. Lám, a megkímélős ember megóvta ezt is, egészen idáig, ha már a sors nem.