A gondolatkísérlethez kell némi merészség, de a magyar miniszterelnök most alighanem igazat mond: nem akarja kivezetni az országot az Európai Unióból. Nem mintha nem lenne elege abból, hogy onnan állandóan kérdésekkel vegzálják, mi több, bírálni merészelik a politikáját, de a másik serpenyőben nagyobb súly, sok raklapnyi euró bankjegy van. Hiába is volna a huszonhat másik tagállamnak elege Orbánból, neki nincs elege a pénzükből és nem is lesz soha, mert ahogy túl szép menyasszony, túl sok pénz sem létezik.
Némileg nyilván más lenne a leányzó fekvése, ha egyszer s mindenkorra le kellene mondani a magyar földet gazdagon termékenyítő euróesőről. 2021 és 2027 között mintegy 36 milliárdról, plusz a koronavírus-járvány utáni gazdaságélénkítésre várt 7,2 milliárdról. Az utóbbi években jellemzően az európai pénzek ötöde áramlott a vállalkozók szűk, a kormánykörökhöz köthető csoportjához, vagyis a csókosok cégei elesnének jó 8 milliárd eurótól, ami pedig a Holdról is látható méretű pénzhalom.
Mint arra Varga Mihály, a költségvetési helyzettől tejesen független pénzügyminiszter is utalt, ha Magyarország nettó befizetővé válna, akkor el kellene gondolkodni a tagság fönntartásán. Aztán, miután egy demizson pálinka mellett elgondolkodtak rajta, a szubvenciók nélkül is maradnának az unióban. Belül ugyanis tágasabb. (Erre már a britek is rájöttek, egy friss felmérés szerint 49 százalékuk tartja hibának a brexitet, szemben 38 százalék lojális kilépéspártival.)
Magyarország EU tagsága nélkül értelmüket veszítenék a német autógyárak, meg persze a Suzukié is. Vinnék magukkal az évtizedek alatt idetelepült háttériparukat, benne a frissen érkezett dél-koreai akkumulátorgyártó kapacitást. Még a Huawei meg a többi kínai (és a néhány tajvani) cég is lelécelne, mert nem a 9 és fél milliós magyar piac kedvéért telepedtek ide, hanem hogy belül legyenek a britek nélkül is 450 milliós Európai Unió vámhatárán.
A pénzen kívül ott van még aztán a geopolitika is. Sem a visegrádi négyek, sem semmilyen más regionális szövetkezés nem élné túl a unióból való magyar távozást, ha meg mégis, akkor nélkülünk, sőt, éppen hogy velünk szemben. El lehet képzelni, milyen helyzetbe kerülnének a határon túli magyar kisebbségek, amelyek politikai képviseleteit a Fidesz az elmúlt tizenkét évben amúgy is szoros szíjra fűzte, elvéve manőverezési, koalíciókötési szabadságukat. Az oroszbarát magyar kormány végképp elveszítené lengyel szövetségesét, pláne, hogy Varsó az ukrajnai háborúban vitt kulcsszerepe révén visszajátszotta magát az európai politika fősodrába, és többé nincs szüksége budapesti támogatásra. Az EU-n kívüli Magyarországnak semmilyen eszköze nem maradna a kárpátaljai magyarok védelmére – egy mogorvából kimondottan ellenségessé váló Ukrajnában. Az is kérdés, meddig maradna barátságos Szerbia, ha már nem számíthatna a budapesti segítségre fő célja, a belépés eléréséhez.
A maradás viszont alkalmazkodási kényszert jelent egy nem éppen a miniszterelnök álmai szerint változó Európai Unióhoz. Salamon Bélával szólva: vigyázz Malvin, jön a kanyar!