A Magyar Zene Háza felé haladva a városligeti majális forgatagában nem volt kihagyható, hogy találkozzam a magyar zenének azzal a rétegével, - amely bármi is a liget szélén helyet kapó ház múltja és jövője - bizonyára sohasem fog teret nyerni a koncertterem csupa üveg falai között; a tuc-tuc alapú lakodalmas muzsikával. Az üvegfalak ellenére az akusztikus duó dzsessz-hangversenyén a hangzás jónak volt mondható. De mivel Ozone - annak ellenére, hogy sok olyan pianista erényt mutatott fel, ami a klasszikus zenét játszókra jellemző - mégiscsak dzsesszzongorista, a hangképzést ennek rendeli alá, az majd a későbbiekben fog kiderülni, hogy a mindenféle más, a komolyzenében mindennapos hangszeren, hangszerösszeállításban játszók szeretni fogják-e, fogják-e olyan jónak tartani a hangzást, amilyennek ő; amiről a ház honlapján látható videóinterjúban beszél. Mindenesetre a légkondicionáló berendezés hangja, a levegő sziszegése elég hangosnak tűnt, egy csupa üvegfalú (nem csak borítású) épület tetszik, nem tetszik gyűjti a meleget, bár a hangos klíma a Müpa Fesztivál Színházában is, ha nem is ilyen mértékben, de probléma. (A Magyar Zene Háza meredeken emelkedő mobil nézőterének legutolsó sorai már elég közel vannak a mennyezethez.) Úgy tűnik mindenesetre, az elkövetkezendő néhány hét gazdag programját áttekintve, a tisztán klasszikus-kortárs zene három-négy estén lesz csak jelen. Kérdés, idővel mennyire fognak a zenészek megbarátkozni a a helyszínnel.
A japán Makoto Ozone, aki egyébként a Berklee-n végzett, és Szaniszló Richárd már régebb óta ismerik egymást, de a közös zenélés ötlete csak két éve merült fel, eddig nem is találkoztak, az interneten tartották a zenei kapcsolatot is. Saját szerzeményeket, valamint Chick Corea Fantasy-ját játszották és természetesen egy szám erejéig sor került zenei utalás Ozone és Gary Burton vibrafonos együttműködésére is, amelynek a kilencvenes évek közepén egy lemez lett az eredménye. 2004-ben játszottak Pesten, onnan az ismeretség Szaniszlóval, aki akkor interjút készített Burtonnel. A száz perc, amit most a zongorista-vibrafonos duó szünet nélkül végigzenélt, könnyen élvezhető muzsikával telt, a már említett interjúban Ozone kiemeli: nem az a lényeg valaki milyen jól tud játszani, a kérdés, hogyan tud hallgatni, vagyis odafigyelni társára. És Szaniszló Richárd ebben kiválót nyújtott: megtanulta a darabokat - Ozone, nyilván mint az alapokat játszó vezető gyakran kottából játszott. Sokszor tűnt fel, milyen pontosak voltak az adott pillanatban megjelenő témákat együttjátszva, pedig két nap alatt itt Pesten mindössze 3-4 órát próbáltak. Ráadásul, mint Ozone mondja, ez dzsessz, a koncerten lehet, hogy teljesen más hangzik el, mint ami a próbán. Valószínűsíthető azonban, hogy hosszabb érési folyamat, több izgalmasabb pillanatot is eredményezett volna. De muzikálisak, virtuózak voltak - Szaniszló mindvégig két-két ütővel játszott (ebben Burton volt az úttörő, mint ahogy a duó formáció népszerűsítésében is): helyettesített zongoristát - Chick Corea Friedrich Guldának írta kétzongorás művének másik szólamát -, és szaxofonost is. Volt természetesen szóló száma is, mint ahogy Ozonnak is. Ő - szintén dzsesszzongorista - apjára emlékezett stilizált dixeiland szerzeményével, ami a legelgondolkodtatóbb saját kompozíció volt az estén.
Infó:
Makoto Ozone és Szaniszló Richárd koncertje
Magyar Zene Háza
május 1.
