Milyen, amikor már nincs ott? - Haász Jánossal guggolópózról és apahiányról

Szabó Lőrinc Lóci óriás lesz című versében a felnőtt leguggol a kisgyerekhez, s a világ körülötte rögtön megváltozik. A versben a fenyegetettség, a megalázottság megtapasztalása kapcsolódik a törpeléthez. Ezt a guggolós-gyermeki perspektívát ön is előszeretettel alkalmazza, ám a műveiben mégis egészen más érzetek válnak uralkodóvá. Mit ad az ön számára íróként, költőként a gyermeki látószög?

A Szabó Lőrinc-versben a felnőtt valójában nem először tapasztalja ezt a perspektívát, inkább újraéli azt, amit már elfelejtett – azt, hogy milyen is volt gyereknek lenni. Azt hiszem, a felnőtté válás egyik folyománya, hogy a gondolati struktúráink bemerevednek és elfelejtjük a gyerekkor frissességét. A gyerek olyan, mint a frissen főtt tejbegríz, még puha, könnyen alakítható, és a külvilág erős, intenzív hatásaira nagyon érzékenyen képes reagálni. Ám ahogy felnövünk, a tejbegríz teteje megszilárdul, és sokkal nehezebben mennek át az ingerek az érzékelésünkön. Ezért szeretem én ezt a guggolós pozíciót alkalmazni az írásaimban.

A Lóci-versben a világ valóban veszélyekkel és félelmekkel teli, ami egyben magyarázatot ad arra, miért is viselkedik a gyerek úgymond rosszul, miért áll fel az asztalra, miért akar felnőni a magasba, felnőtté lenni. Nálam a gyerekkor ennél sokkal biztonságosabb világ. Ennek oka feltehetőleg ott keresendő, hogy még viszonylag kicsi voltam, amikor elveszítettem az édesapámat – aki nagyon jó apa volt, olyan, akit bizonyára sokan szeretnének maguknak. Olyan, aki ténylegesen ott tudott lenni a családban, amíg élt. Több generáció tapasztalata Magyarországon, hogy a férfiak elkerülnek a családtól, nemzedékek nőttek fel apahiányos állapotban – a XX. században a háborúk, a lágerek, a málenkij robot, vagy a ’80-as években a pluszmunkák (a háztájik, a gmk-k) miatt sokan nélkülözni kényszerültek az apjukat. De a házasságok fele is válással végződik, s a gyerekek általában az anyához kerülnek, míg a másik szülő hétvégi apuka lesz. Nekem viszont, amíg volt, az apám nagyon stabil pontot jelentett az életemben. Ez a könyv részben arról is szól, milyen akkor, amikor már nincs ott ez az apa.

Még mielőtt az apafigura szövegbeli meghatározó mivoltát taglalnánk, mozduljunk ki a guggolásból, hiszen az elbeszélője sem csupán „alulnézetből” meséli a történeteit – a már felnőtt hangja is beszüremkedik, beleszól a múlt eseményeibe. Miért ezt a két hang közti oszcillálót, fluid elbeszélői látószöget valósította meg a novelláiban?

Egyfelől szimbolizálhatja, miként hordozza magában az ember a tőle szervesen, elválaszthatatlanul megmaradt gyereket. Másfelől nagyon szeretek az idővel játszani, aligha véletlen, hogy kedvenc sorozataim a Dr. Who és a D.A.R.K., amiket a feleségem azért is ajánlott, mert szintén ezt teszik. Érdekes elmesélni jelen időben a múltbeli történeteket úgy, hogy közben az elbeszélő folyamatosan kikacsint az olvasó felé a „még nem tudod” megjegyzéssel.

Én viszont már tudom: időközben hagyománnyá vált, hogy költészet napjára verse jelenik meg szülővárosa, Gyula (a regénybeli Körösvár ihletője) újságjában, a Gyulai Hírlapban. Ez a kötődés a novellafüzérben is egyértelmű, identitásképző elem. Miért hangsúlyozza ki ennyire az odatartozást, és mi jellemzi ezt leginkább?

Miközben egyértelmű, hogy Körösvár alapjában véve Gyula, a névváltoztatással fontosnak tartottam jelezni, hogy ez a novellaciklus nem életrajzként olvasandó. Igaz, a karaktereket valóban élt szereplőkről mintáztam, volt Wartburgunk, a nagyapámnak Daciája, ott a rozsdás híd és jártunk meccsekre, de a történetek kitaláltak – a város neve a fikciós szintre emelést van hivatva demonstrálni. S valóban fontos szerepe volt gyerek- és fiatalkoromban az identitásom alakulásában ennek a közhelyesen szólva „álmos-poros” kisvárosnak, amihez a legközelebbi falu a magyar–román határ túloldalára esett. Alaphelyszíne volt annak a felnövési-fejlődési fázisnak, amikor innen a fővárosba utazva rányílt a szemem a ’80-as évek zártságára, s kiindulópontja lehetett a későbbi budapesti történeteknek.

Milyen meghatározó gyerekkori Budapest-élményei voltak azon túl, hogy az édesapjával feljárt a futballmérkőzésekre, s a Nagykörút kifőzdéit látogatták?

Kisgyerekként Budapestet elképesztő világvárosnak láttam. Ahol rendkívül bonyolult eltájékozódni, de mivel apám remekül vezetett, s a gyulai kis forgalmú utcácskák után a négysávos utak sem kottyantak meg neki, és soha nem tévedt el, az apaképem sem szenvedett csorbát, sőt! Imádtam a villamosokat, a metrót, elképesztő élmény volt például, hogy, emlékszem, sugárzó napsütésben mentünk le a Keletiben a metróba, feljőve a Batthyány téren viszont zuhogott az eső – mindez ugyanabban a városban. Mert ha Gyulán esett, mindenhol esett… biciklivel húsz perc alatt átkarikázhattál rajta. Már nagyon fiatalon megfogalmazódott bennem, hogy én ebben a vonzó, lüktető, hatalmas városban szeretnék majd élni. És húsz évvel később, amikor ideköltöztem, azt is kaptam a várostól, amit vártam.

A szupernagyvárosi egzotikuma persze megkopott azóta, hiszen a pár napos „átutazóélmény” egészen más, mint ha a mindennapokban is ott laksz, vagy ha az ember időközben Berlinben is megfordul. De mégis, az mit sem változott, hogy úgy érzem: itt a helyemen vagyok. Jobban, mint egy kisvárosban. Azt persze nem tudom, hogy mindez végleges-e.

Eddig is nyilvánvaló volt a mondottakból, de a novellafüzér címéből vagy annak pilléreiből (Apa nadrágja, Apa karórája – lásd Nyitott mondat, március 11. –, Apa ballonkabátja), hogy az apa szerepe mennyire meghatározó. Ám az utolsó elbeszélésben (A szanatórium) a fiú az anyával nő össze – „olyan szorosan ölel magához, hogy szinte egyek leszünk… és azok is maradunk ezután már mindig”. Miért csak itt kap hangsúlyt a másik szülő? Miért az apa a mitizált személy, a kötet főhőse?

Mert az elbeszélő mellett az anya végig, mindig ott volt, és ott van a jelenben is. Ezért a tűnékeny emlékezet, amivel a múlt történéseit rekonstruálni próbálja, az elveszített apához köthetőkbe kapaszkodik erősebben, így mitizálva őt. Másfelől az apa halála miatt a fiú életéből kimarad az az életszakasz, amikor kamaszkorban óhatatlanul is szembekerül az apával – a magyar irodalom tele van olyan aparegényekkel, ahol ez a konfliktus áll a fókuszban. Az anyával azonban, a szülő-gyerek viszonyon túl, összeköti őket egy életre a gyász, a közös veszteség.

Két gyereket nevel – ön milyen apakép megteremtésére törekszik?

Szeretném azt hinni, hogy jó apjuk vagyok. Nagyon őszinte és nyílt a kapcsolatunk.

Ebbe beletartozik, hogy focimeccsekre is elviszi őket? Mivel a gombfoci és a futball szeretete fontos szerepet tölt be a novellák apa-gyerek kapcsolatában, ez afféle átörökítendő hagyomány?

A sportmérkőzésekre való járás a családunkban, mondhatjuk, erős közösségképző szerepet tölt be, legyen szó kosárlabda-, vízilabda- vagy jéghokimeccsekről. És igen, kivittem őket a Vasas-pályára. Előre felhívtam a figyelmüket, hogy ott lesznek majd bácsik, akik csúnyán fognak beszélni, és a második félidőben egy meg nem adott tizenegyes után rá kellett döbbennem, az egyikük, bizony, én magam vagyok.

A novellák nyelvét viszont nem a pálya széle alakítja. Ahogy arról például a Tatával a piros Daciában című, a mondatokat láncszerűen egymásba fűző novella is árulkodik: szeret kísérletezni. Mi fontosabb az írás során, az elbeszélt történet vagy az elbeszélés módja, amely során a történet is „elkalandozhat”?

Újságíróként dolgozom lassan harminc éve – ott a történetmesélés különösen fontos, méghozzá a lehető legnagyobb pontosságra törekvéssel párosulva. Amikor viszont szépirodalmi művet írok, a nyelvvel való játék válik elsődlegessé. A spontánul induló írás a folyamat során részint tudatos irányt vesz, például előszeretettel idézek kortárs könnyűzenei dalszövegeket a novel­láimban, mert ezeknek hangulatalakító szerepük van. Arra pedig külön odafigyelek, hogy ne adjak okot az esetleges hosszú mondataimmal a „krasznahorkaizásra”, ha már úgyis gyulai ő is, és az édesanyám gimnáziumi osztálytársa volt… De igen, nekem a szöveg használata-alakítása sokkal fontosabb, szívesen alá is rendelem ennek a történetet, nem baj, ha másképp alakul a kiinduló gondolathoz képest.

Az eltérő újságírói és a szépírói nyelvkezelés a témaválasztásban is jelen van: a novellákban nem találtam különösebb nyomát közéleti problémák felvetésének.

Pedig íróként az is érdekel, de eddig még mindig úgy esett, hogy ha a novellákba bekerült egy úgymond közéleti szál, akkor nagyon rátelepedett a szövegre, és kihozta belőlem a publicistát, újságcikké kezdett válni, szépirodalomként pedig suta lett az írás. Prózaíróként egyelőre az ezen való túllépésen kísérletezem, mert érdekes módon a verseimben működik.

Korábban az Index, manapság a Telex tárcarovatát formálja, kötetek is születtek a publikált írásokból – miért fontos ez az ön számára?

Az ötlet Dragomán Györgytől jött, emlékeztetve arra, hogy a XX. század elején milyen fontos részei voltak a magyar irodalomnak az újságokban megjelenő tárcák. S hogy most, mikor az irodalomnak és a nyomtatott sajtónak a szerepe és súlya jelentősen gyengült, mégis érdemes volna újra feleleveníteni a műfajt, immár online térben. Persze ezeknek a tárcáknak az olvasottsága nem mérhető a hírportál aktuális kérdésekkel foglalkozó cikkeihez, de így is sokkal többen olvassák, mintha irodalmi lapokban vagy oldalakon jelennének meg. A mai, igencsak pezsgő irodalmi életet a magunk eszközeivel terjeszteni egyfajta kulturális misszió a részünkről.

+1 kérdés

Hogy került főszereplőként a Felső Tízezer nevű zenekar Én a vadonban című klipjébe?

Az együttes klipjét épp abban a kritikus időszakban találták ki, 2020 nyarán, amikor az összeomlást követően megkezdődött az Indextől való exodusunk. Én is felmondtam, de munkajogi okokból csak novemberben tudtam csatlakozni a megalakult Telexhez. A dal pedig épp egy olyan figuráról szól, aki szembesülve a világ gépezetével, kivonul a természetbe – igencsak összhangban azzal az élethelyzettel, amibe én is kerültem. A klipkészítőkkel való korábbi ismeretségem okán – na meg azért, mert nagyon jól tudok szomorú arcot vágni (ha semmi munka nem jön össze, elmegyek temetésekre hangulatfelelősnek, gondoltam akkor) – éppen ezért engem kértek fel a szereplésre. Kidobom a mobilt, a laptopot – szerencsére végül nem az a forgatókönyvötlet valósult meg, hogy meztelenül kell alámerülnöm a tóba.