Nem, nem a virágok nektárját begyűjtő, és abból mézet készítő szorgos rovarokról lesz szó, akik szúrós fullánkú ellenséggé változnak, ha valaki ügyetlenül vagy rossz szándékkal közeledik munkájuk nyomán megtelt kaptárjaikhoz, habár…
A MÉH (Melléktermék- és Hulladékfeldolgozó) vállalat, a hazai hulladékgazdálkodási piac egyik meghatározó szereplője 1950-ben alakult, hogy öndefiníciója szerint „értéket teremtsen az értéktelenből”.
A fiú is így gondolta, persze, a maga szempontjából, amikor a múlt század hetvenes éveinek első felében, az általános iskolában csatlakozott, majd levált a papírgyűjtő mozgalomról.
Eleve kényszeredetten vállalta a feladatot, mert az iskolai takarékbélyeg-gyűjtéssel már megjárta. Az első osztály elején javasolták, hogy tervszerűségre és megfontoltságra szoktassák őket.
Az osztályfőnöktől kellett megvenni minden pénteken a bélyegeket, és beragasztani egy kis füzetbe. A fiú második osztályban még lelkesen tette félre a zsebpénzét, gyűjtötte és nézegette a kis színes bélyegeket, próbálta értékelni, hogy autók is vannak rajta meg sportolók, pedig szívesebben vett volna ő is Donald kacsás rágót vagy lefóliázott PIF magazint, amiben összeszerelhető műanyag ajándékok voltak, de őt rendre és fegyelemre szoktatták, ezért hát takarékoskodott.
Év végén, a füzetet leadva, visszakapták a pénzüket, fillérre pontosan annyit, amennyit év közben befizettek, bár a fiú az utolsó tanítási napok közeledtével aggódott, hogy nem adják oda neki, ami jár. Harmadikosként már csak felszólításra gyűjtött bélyeget, mert a szülei azt mondták, ne vonja ki magát a közösségi feladatokból, az is számít a megítélésénél, ő viszont addigra már sehogy sem értette, mire jó ez az egész, ha ugyanannyit adnak vissza, mint amennyit befizetett. Úgysem költi el a pénzét, ha nála marad. Tud vigyázni rá. Miért adná oda egy évre, hogy mások használják? És mire használják? Ha az ember az OTP-ben tartja a pénzét, legalább autót lehet nyerni sorsoláson, magyarázta a szüleinek, látta a tévéreklámot. Akkora szerencséje keveseknek van, sóhajtottak, de ha nem akar, ne gyűjtsön takarékbélyeget, válasszon valami más közösségi tevékenységet, elvárják az iskolában.
Általában nehezen, félve csatlakozott bármihez, aminek következtében új élethelyzetekkel kellett szembesülnie. Az iskolai versenyre kezdett papírt gyűjteni. Összeszedte a bátorságát, becsengetett a házukban mindenkihez, azokhoz is, akiket nem ismert, elkérte a felesleges újságokat. Szétválogatta fekete-fehér és színes kupacokba, ráadásul a lapoknak ugyanarra kellett néznie. Ha túl magas hegyekbe tornyozta fel őket, vagy ügyetlenül csúsztatta alájuk a spárgát, ledőlt az újságtorony, kezdhette elölről az egészet. Dühöngött, szitkozódott, végül a szülei segítségét kérte. Egyiküknek tartania kellett a lapokat, hogy a másik megkötözhesse.
Az iskolai műhelyben adták le a pakkokat. Pontot kaptak érte, az osztályok versenyeztek, állítólag az iskola is. A műhelyben tartották egyébként a gyakorlati foglalkozásokat. Rendetlenség, lomok, szálkás deszkák, pozdorjalemezek, rozsdás vasak és szerszámok mindenütt. A szürke köpenyes, idős tanárt kedvelte, csak azt nem, hogyha elment mellettük, három ujjával a derekukba csípett. Fájt, de legalábbis csiklandozott. A fiú sikertelen volt a gyalulásban és a szintezésben, a hamutartó- hajtogatásban sem jeleskedett. A satu néha becsípte az ujját, a kalapáccsal olykor az ujjára sújtott, és a reszelésnél is mindig sorjás maradt a széle a megmunkált alumíniumlemeznek, az öregember azonban értékelte a törekvését.
A másik tanár viszont, aki nem őket tanította, valamiért mégis ő vette át tőlük az újságcsomagokat, mindig élcelődött vele. Hangos volt, piszkálódó, kellemetlen, néha talán ittas. Beírta egy füzetbe a nevét, és már mehetett, mégis, olyanok voltak a viccei, mintha a sorjás lemez élét húzták volna végig a bőrén.
A következő szeptemberben, amikor ismét papírgyűjtésre biztatták az iskolában, besokallt. Nem elég, hogy tanulnia kell, nem elég a külön angol, az edzés, nem elég, hogy mindenkinek szót kell fogadnia, még ingyen is dolgozzon? Miért nem viszi egyenesen a MÉH-be a papírt? Legyen belőle legalább valami haszna.
Végigjárta megint a házat, mint annak idején, minden ajtón becsöngetett, mindenkitől elkérte a kidobásra ítélt újságokat. Idősebb volt, már tudta, mennyit bír el egy csomag, inkább több kisebbet kötözött át. Tudta, hogy a sarki telken, ahová olykor fatelepet képzelt, mint A Pál utcai fiúkban, csak mert forgácsillat szállt a levegőben a földszintes garázsok és sufnik szomszédságában egy asztalosműhelyből, akad egy MÉH-átvevőhely is. Ott sietett el mindig mellette a buszmegálló felé iskolába menet, látta a feliratot a Victor Hugo és a Hegedűs Gyula utca sarkán. A salakkal felszórt udvarra délutánonként gyakran behajtott biciklivel is, néha rendőrkanyarral fordult, csikorgott és nyomot hagyott, egyszer el is esett, tűvel piszkálták ki térdéből a salakdarabokat a Visegrádi utcai rendelőben, és a sebeket sárga jóddal kenték be. Körben bódék álltak, a garázsok mellett egy motor- és bicikliszerelő műhely meg a MÉH-iroda. Oda cipelte le két fordulóval a négy összekötözött újságcsomagot, dőlt róla a víz, mire másodszor is leért.
A szájsarkában fogpiszkálót rágó, kantáros kék nadrágot viselő irodavezető mutatóujjával lökdöste mérlegén a kilós és dekás súlyokat. A mérleg nyelve fel-le billegett, egy pillanatra meg nem állt. A fiú árgus szemekkel figyelte a férfit, sejtette a mozdulataiból, hogy átvágja, de tehetetlen volt. Egy fagylalt ára se jött ki belőle. Megélni ilyesmiből nem lehet, de mégsem ingyen dolgozott.
Hazafelé a házfelügyelő fiával is összefutott, aki lefelé menet némán nézte ajtajukból kínlódását az újságcsomagokkal. Most a belső kert nyitott ajtajánál állt, felszívta az orrát, harákolt, köpött. Nézte, milyen messze megy. Kérdezte, mennyit kapott érte. Megmondta. A másik a fejét csóválta. Ki kell vágni belül a lapok közepét, és követ kell tenni a lyukba, úgy nehezebb lesz, többet fizetnek. Szívesen megcsinálja, ha a fiú vállalja, hogy ő adja be a MÉH-be, aztán feleznek.
Dühösen faképnél hagyta. Ugyanúgy utálta, ha hülyének nézik, mint ha csalásra akarták rávenni. Kétségbeesetten gondolt arra, amit a szülei mondtak, tényleg csak az a megoldás, ha tanul, aztán majd csak lesz valami.
