populizmus;popzene;Kovács Ákos;Tóth Gabi;

2022-05-08 17:30:00

Pop és populizmus: a Fidesz mozgósításra használja Ákost és Tóth Gabit, közben a cenzúra a Kádár-korszakot idézi

Számos területen vizsgáltuk már, hogyan foglalja el a kormány és holdudvara a kultúra berkeit a színháztól a filmgyártáson át a köztéri szobrokig, most ránézünk a könnyűzenére is, hiszen ez az, ami leginkább a nép nyelvén és a néphez szól, ma már szinte csakis a NER által igazgatott csatornákon át. Hogyan alakult ki a „nemzeti popzene” a fideszes megmondóemberré előlépett Ákostól az egyszerre népdalokat és indulókat éneklő ex-megasztáros Tóth Gabiig? És mi a rendeltetett helye ebben a közegben az ellenzéki hangadóknak Bródy Jánostól Fluor Tomin át a keményen rendszerkritikus Krúbiig? Meddig érnek a NER csápjai a Hangfoglaló programon és az állami vállalatok szponzorációján át, lehet-e még függetlennek maradni, ha a politika dönti el, kinek a slágereit játsszák a rádiók és melyik falunapon, fesztiválon lehet ezeket előadni?

A populizmus terjedése a mainstream popzenében világjelenség:

– Hazánk különösen izgalmas a nemzetközi színtéren, mert míg a többi országban egyes populista politikusok, köztük például Matteo Salvini vagy Silvio Berlusconi médiabefolyását, popzenéhez való viszonyát kutatják,

– mondja Patakfalvi-Czirják Ágnes, aki Barna Emíliával közösen kutatta ezt német, osztrák, svéd és olasz kollégáikkal párhuzamosan a magyar zenei szcénában, egy 2018-ban indult, az Oldenburgi Egyetem által összefogott nemzetközi kutatás keretében. – Mindenütt óriási verseny van a piacon maradásért, de itthon különösen szűkösek az erőforrások, a zenészek kis része, egy szűk elit tud csak a zenélésből megélni. 2014-től kezdve azonban elindult a populáris zene erőteljes állami támogatása, az NKA által indított Cseh Tamás, majd Hangfoglaló program néven, mely azóta több milliárd forint vissza nem térítendő támogatást osztott szét a könnyűzenei szektorban. Korábban is volt már ilyen program (a PANKKK), de közel sem ekkora költségvetéssel. Az állam infrastruktúrát, lehetőségeket nyújt a szereplőknek, itt már látunk egy komoly átalakulást abban, mennyire függenek a zenészek a piactól vagy a politikától. Azt is vizsgáltuk, mennyire figyelhető meg ennek mentén ideológiai igazodás a kormány kiemelt politikai diskurzusaihoz, és mik lehetnek az ellenállás terei – folytatja Barna Emília.

Függőségépítés állami apparátussal

Szabad szemmel is láthatók a politikai és állami rendezvényeken haknizó sztárok, Ákostól Tóth Gabiig, a korábban szubkulturálisnak számító nemzeti rockzene fogyasztóbaráttá tétele, beemelése a mainstreambe a Kossuth-díjas Nagy Ferótól Pataky Attiláig. Az Ismerős Arcok Nélküled című dalát ma már iskolai rendezvényektől a focimeccsekig (ugyan más kontextussal) az emberek együtt éneklik, egyfajta himnusszá vált.

Az állam lefedi a nosztalgiazenét és a lakodalmast is, de a populáris zene ennél sokkal nagyobb piac, érthető, hogy ebben látnak komolyabb hatalmi potenciált. – Nem azt látjuk, hogy vannak olyan zenészek egyfelől, mint például Tóth Gabi, akik élnek az állam által felkínált lehetőségekkel, a többiek pedig nem vállalnak ilyesmit. Az állam a támogatási rendszeren keresztül megkerülhetetlenné válik. A járványhelyzet még kiszolgáltatottabbá tette a zeneipart, hosszabban és súlyosabban érintették őket a korlátozások, mint más iparágakat, nem koncertezhettek, elmaradtak a fesztiválok. Ez újabb lehetőséget teremtett a Fidesz számára – jó példa erre a Hacacéré koncertsorozat –, hogy a támogatásért cserébe a zenészeknek a színpadon a politikusokkal kelljen fotózkodni – magyarázza Barna Emília.

A zenei szakma megsegítését célzó, 5,3 milliárd adófizetői forintból finanszírozott (ennek jelentős része persze állami cégekhez és kormányközeli szervezőkhöz vándorolt) Raktárkoncertek alkalmával a Hétköznapi Csalódások pécsi punkzenekar asztalt borított, miután az énekessel le akarták vetetni „Soros” feliratú pólóját, a tévéadásból pedig kivágták a Fidesznek kellemetlen dalokat (Geciország, Abszurdisztán, Viktor). Korábban ilyenre nem volt példa, a Kádár-rendszer óta legalábbis nem cenzúrázták így egy zenekar tévés fellépését. Ekkor hirtelen nagyobb figyelmet is kapott, mi folyik a zenei színtéren a kulisszák mögött.

Pályakezdéstől a megkerülhetetlenségig

– A politika persze a világon mindenütt próbál beszüremkedni a zeneiparba, példa erre Olaszország, ahol annak ellenére, hogy egy-egy politikust nem szívesen látnak egy koncerten, akár még zenei rajongókat is el tud szipkázni, ha ilyen helyeken jelenik meg. Berlusconi bulijaitól Salvini koncertközvetítéseiig, az amerikai, lengyel kampányeseményekig összeér a politika és a popzene. Például abban, kinek adatik meg a lehetőség, hogy a Himnuszt egy jeles eseményen elénekelje – említi Patakfalvi Ágnes.

Ákos karrierjéből is jól látható, nem volt olyan politikai berendezkedés Magyarországon, ami el tudott volna tekinteni a populáris zene adta lehetőségektől. Ákos esetében egyrészt, mert tehetséges és jól felépített produkcióval lép színpadra, másrészt akkora a követői tábora, hogy politikai szempontból is jövedelmező különböző társadalmi ügyek mellé állítani, a saját tábort erősíteni a rajongóin keresztül. De míg 2010 előtt a kultúráról való beszéd a popzenét kevéssé érintette, az „a népé” volt, ezután egyre tudatosabban változtattak ezen. A nemzeti ünnepeken is egyre kevesebb beszédet kellett hallgatni, több lett a populáris elem. Ez is globális jelenség, de nálunk viszonylag későn, a Fidesz és holdudvara tudta igazán tudatosan felhasználni a popzenében rejlő közösségépítő erőt. Például, hogy jobb popsztárt meghívni március 15-re, mint írót vagy költőt. Hogy a belépési küszöb egyre alacsonyabb legyen, egyre nagyobb tömegeket tudjanak megszólítani, ahhoz az az infrastruktúra is kellett, ami a médiát, az élőzenei piacot és a kínálatot átalakította. Ilyen szempontból van direkt kapcsolat a politikai vezetéssel, és Barna Emília szerint különösen a járvány óta látszik, hogy egyre inkább összeérnek a szálak.

– A Hangfoglaló program elindítását nem úgy kell értelmezni, mint hogyha itt mestertervszerűen a kormány minél több zenészt akart volna becsatornázni, akik majd olyan zenét játszanak, amilyet kérnek tőlük. A pályázati eljárásokban vannak ugyan szelektíven megítélt támogatások, de nincs erőteljes tartalmi-ideológiai kontroll. A zenészek is úgy érzékelik, hogy elsősorban a kapcsolatrendszer, a beágyazottság számít. Sokféle előadónak nyújt a program lehetőséget, és miután a kultúra területén nincs átfogó politika (akár egy életpályamodell), ami a kulturális munkásokat támogatná, fenntarthatóvá tenné ezeket a karriereket, a zenei szakma jelentős része nagyon gyorsan függővé vált ettől a rendszertől.

 Ez nem feltétlenül tudatos, és korábbra vissza kell menni, hogy ennek a gyökereit megkeressük, de van egy általános politikaellenes attitűd – véli a popzenekutató. – A művészek jellemzően elutasítják a közszereplőséget, azzal, hogy a zenész ne politizáljon, és erre a rendszer csak ráerősített. Bár a járvány miatti drasztikus lezárások nyomán érezhető volt egy nagy elégedetlenség, voltak olyan pontok, mikor úgy tűnt, hogy most politizálódik a szakma, aztán ezek is elhaltak. Megint felülírta ezt az anyagi kiszolgáltatottság, és hogy élni kell a kormány által nyújtott lehetőségekkel. A szakmában gyakorlatilag nincs működő közös szakmai érdekképviselet, sem védelmi struktúrák. A járványidőszak ugyan termelt ki ilyen kezdeményezéseket, de a tanult minta az, hogy a lobbi és az informális utak működnek, a szakszervezeti hagyományok pedig már régen elhaltak, nem csak a zeneiparban, más művészeti területeken is. De itt különösen erős a versengő, individualizáló attitűd – magyarázza Barna Emília.

A hosszú távú karrier fenntartása arra kényszeríti a zenészek többségét, törekedjenek arra, hogy minden szempontból beágyazottak legyenek, jóban legyenek bizonyos emberekkel, meg tudják hívattatni magukat állami zsebekből finanszírozott programokra, és elfogadjanak olyan lehetőségeket is, amiket nem feltétlen szívesen tesznek. Sok ilyen projekt így állt össze, a kutatók egy tanulmányban külön is elemezték a 2010 óta született propagandadalokat, mint a Barackfa-dal, ami a gyerekeknek szólt, vagy a félrehallható refrénje miatt csak „Magyarország halszagú” dalnak csúfolt Egy szabad országért, amit a Schmidt Mária vezette XXI. Század Intézet rendelt meg az ’56-os emlékévre (itt rejtélyes módon lába kélt 40-50 millió forint közpénznek is, noha állítólag mindenki ingyen vállalta a munkát).

– Ha egy pályakezdő, például megasztáros vagy x-faktoros felfedezett ilyenekben nem vett részt, nagyon nehéz volt a karrierjét fenntartani. Amíg még nem eléggé befutott egy produkció, úgymond mindent be kell vállalni – például a Wellhello kezdetben havonta akár 40 koncertet adott. Ebben a szakaszban nem lehet nemet mondani, mert már minden előre le van szervezve, emellett azon is kell dolgozni, hogy a vidéki kapcsolati háló kiépüljön, és a nagy fesztiválokra bekerülhessenek. Az újabb generációnak azonban már más a karrierútja: az online térben gyorsan be lehet futni, amivel az előadó teremthet maga számára autonómabb működési módot, részben ki tudja kerülni a bejáratott utakat és a beépített kiskapukat – teszi hozzá Patakfalvi Ágnes. Aki az állami struktúrákra nem támaszkodik, annak például szponzorációból és online tartalom-előállításból kell fenntartani magát, ennek viszont az az ára, hogy a munka és a magánélet, az online nyilvánosság és az intim szféra határai összemosódnak, állandó tartalomgyártási kényszerbe kerülnek, a nap 90 százalékában a kezükben van a telefon.„A zeneipar nagyon erősen a saját szakmáján belül határozza meg önmagát, például hol áll valaki a szakmai ranglétrán, milyen a kapcsolatrendszere. Az iparági beszélgetéseken azt szoktam hangsúlyozni, hogy lenne összefogási lehetőség akár más kulturális munkásokkal, vagy a női zeneipari dolgozóknak, akik például az anyaság miatt kerülnek hátrányba, olyan nőkkel, akiket ez más területeken szintén érint. A szolidaritás annyiféle irányba lehetséges. Ezen gondolkodunk most, hogy az összefogást talán más szempontok mentén és a szakmából kifelé is tekintve kellene kezdeni” – meséli Barna Emília.

Jól fésült popsztár, beszólós rapper

A kutatásokból is kiderül, nem csak a zenészek nem akarják felvállalni, hogy ők a társadalomra is hatással vannak, nem látják ebben a szerepüket, amit a közönség is megerősít, hiszen le tudja választani a társadalmi és politikai szerepvállalást a dalokról vagy a koncertélményről.

– Erősen tartja magát, hogy a zenének a szórakoztatásról vagy a művészetről kell szólni, ami valójában az alkotó és a művészet romantikus polgári ideálját erősíti. Vannak persze előadók, akik nem így működnek, és közönségek, akik nem ezt keresik, de a Fidesz politikai kommunikációja is masszívan épít arra, hogy eltávolítson bennünket a társadalmi kérdésektől. Van egy magyarázat, amihez a rendszerváltásig kell visszamennünk, hogy

Ágival – mondja Emília. – A populáris zene területén ez megtalálja a maga műfajkonvencióit is, amik erre rásegítenek. De mindegyik mainstream dalból kicsit az látszik, hogy ezek egy elképzelt középosztály szájíze szerint készülő produkciók. Bármelyik műfajt nézzük, akár rock, pop vagy rap, mind a középosztályosodás és a művészi önkifejezés ideálját próbálja valahogy elősegíteni. Például rádióbarát legyen – régebben egy autentikus rock- vagy egy punkzene nem is akart bekerülni a rádióba. Ezek a műfajok is folyamatosan becsatornázódnak az állami rendszerbe, és egészen abszurd az underground közegéből nézni azt, hogy egy punkzenekar fellázad, mert nem úgy kap állami támogatást, ahogyan szeretné. Az azonban már emlékeztet a ’89 előtti időkre, hogy a rendszer elvárásainak kell megfelelni, vagy éppen polgárpukkasztó módon annak nem megfelelni. Például, csak azért is beleteszek a dalba egy csúnya szót, hogy a Petőfi rádió ne tudja lejátszani. De az ellenállásnak ezen formái is folyamatosan a közép­osztály és a polgári kultúra mítoszát tartják fenn, és olyan működési stratégiát, ami mindenképpen a NER-t tekinti origónak – véli Ágnes. – Ha egy Ákostól Krúbiig tartó tengelyt nézünk, még ezek is nagyon középosztálybeli produkciók, a zenei palettának csak egy kis része, amit belátunk, ahol ismerjük a szerzőket, előadókat, a beszólós rappertől a jól fésült popsztárig. Egy hihetetlenül nagy részre azonban nincs rálátásunk, ami jórészt apolitikus, fel se tudnánk fűzni erre a tengelyre, és nem játsszák őket a rádiók sem. Összességében annak az infrastruktúrája is ki van találva, hogy hogyan képzeljük el az osztályunkat és a hozzá kapcsolódó ízlést, nehéz lenne ettől eltérni és magunkat másképp elhelyezni.

– Szimbolikusan kapunk valamit, amit materiálisan nem. A kultúra és a közösséghez tartozás – amiben a popzenének fontos szerepe van – identitást, értékeket tud adni, ami majdhogynem kompenzálásként működhet” – véli Emília. 2010 óta a szórakozás, szórakoztatás is egyre inkább hatalmi mozgósító eszközzé válik. Legyenek olyan rendezvények, ingyenes koncertek vagy akár falunapok, ahol egy települést meg tudnak fogni egy-két napra, vagy csak pár órára, mert az együtt éneklésnél nincsen erősebb közösségmegélés és pozitív érzelmi visszacsatolás – ezt a kutatók mellett a kormány is jól tudja.